Kádári utóízzel bír a MÁV Cargo vonzáskörzetében nemrég robbant történet. Ugyanis a szocializmus évtizedeiben volt tipikus bűncselekmény, hogy kereskedő-és fuvarcégek, raktárházak a hiánycikknek számító minőségi árut papíron leselejtezték és csúszópénzért továbbpasszolták maszek seftelőknek. Az ilyen termék – ahogy hajdanán mondták – „leesett a kocsiról.”

A hatóság gyanújából kiindulva hasonló zajlott le a vasúttársaság teherfuvarozási üzletágánál. Flottányi, relatíve jó állapotú vagont értékesítettek áron alul. Rendőri látókörbe került az időközben privatizált vállalat három csúcsvezetője. Bárkiben felmerülhet: pusztán a véletlen műve lenne a tálalás időzítése? Mivel a dolog – a közlekedést az esemény során felügyelő tárca SZDSZ-vezetése okán – ütőkártya lehet a végrehajtó hatalomért folyó belpolitikai pankrációban.

Liberális politikusok rendszeresen kifejtik: nincs rosszabb gazda az államnál. Való igaz, ha a tulajdonos nem saját jövedelmét, hanem a polgároktól közteherként elvont összegeket kockáztatja, majdhogynem törvényszerűen pazarlóbban (netán a hanyag vagy hűtlen kezelés jogi formuláját kimerítve) gazdálkodik a vagyonnal. Mindez tény. De az ilyesmit valló politika hitelessége megkérdőjelezik, amennyiben a „jobb gazdának” tekinthető privatizált magáncég élére a csődszerű helyzetben lévő „rossz gazda” egykori intézőjét rakja. Márpedig a Cargo tekintetében ez a szituáció. Az eljárás alá vont vezérigazgató korábban a köztulajdonú államvasutaknál dolgozott fuvarozási üzletágvezetőként. Tipikus kelet-közép-európai sztori. A túrós hátú közös lovat – nem kielégítő igavonási teljesítménye miatt – privát kezekbe adják. Viszont a gyakorlatban ugyanazok ülnek a bakon továbbra is. Pedig hiba rendszerint nem csak a lóban, hanem a kocsisban is van.

Természetesen Kovács Imrét és feltételezett bűntársait is megilleti az ártatlanság vélelme. Minisztériumi feletteseik azonban – erkölcsi és szakmai vonatkozásban – alighanem sárosak lehetnek. Ha másban nem, akkor – egyebek közt – abban, hogy a széles közvélemény idáig jóformán semmit nem tudhatott az ügyről. Illetve az ordító hiányosságban, miszerint a Cargonak – a vizsgálódó ÁSZ jelentésében foglaltak szerint – nincs és nem is volt korrekt nyilvántartása. Fenti tény a szakértelmével dicsekvő liberális közlekedésmenedzsment megsemmisítő vezetéskritikája. A szakmaiatlan és drága autópálya-és viadukt-beruházás társaságában ez végletesen negatív bizonyítvány a gazdaságpolitikáról, mely versenyről, piacosításról, üvegzsebről szaval. Ámde gyakorlatban kétes, bundaszagú ügyek sorozatát produkálja.

Nem tudni, a botrány felszínre kerülését politikai szándékosság motiválta-e. Ha igen, akkor háború lesz. Nincs afelől kétségünk: az SZDSZ-nek lenne mivel visszalőnie. A felületes újságolvasónak is nyilvánvaló: a gyanú árnyéka mostanra sötét felhőtakaróvá növekedett a politika fölött.. Pont emiatt a hadakozás csak korlátozott lehet. A hidegháború alatt a szuperhatalmi fegyverraktárakban annyi nukleáris töltet volt, amellyel bolygónk százszorosan elpusztítható lett volna. Ugyanígy rendkívül sanszos, hogy a szembenálló pártok rendelkeznek annyi kompromittáló információval a túloldalról, mellyel politikailag – sőt akár büntetőjogilag is – két vállra fektethetnék a másikat.

Apróbb kiszivárogtatások ugyan megeshetnek, de a nehéztüzérség bevetésétől mind a liberálisok, mind a szocialisták ódzkodnak. Mivel a politikai alvilágra is érvényes a kölcsönös elrettenés rémület teremtette egyensúlyának főszabálya. Amely szerint, aki először támad, az hal meg másodjára. A rombolóerejű lejáratás beláthatatlan következményekkel járhat. Pártrendszerünk megroggyanását,   szélsőségek előretörését hozhatja. Így aztán marad a pártközi korrupció – a mostanival rokonítható helyi konfliktusokkal tarkított – „forró békéje.”. S élünk a gyanúperrel, hogy ez jó darabig így marad.    

Papp László Tamás