A Terror Házában kiállítás nyílt Alekszandr Szolzsenyicinnek, a kommunisták kártékonyságáról és veszélyességéről szóló szöveg közismert nemszerzőjének tiszteletére.

A megnyitón beszédet mondott Orbán Viktor. Sok érdekesség mellett a következőt találta mondani: 

„Szolzsenyicin aggódva figyelte, miként falja fel a kapitalizmus azokat a társadalmakat, amelyeket évtizedeken keresztül pusztított a kommunizmus, és amelyekből talán éppen e pusztítás miatt hiányoztak azok az önvédelmi képességek, ma talán azt mondanánk, hogy fékek és ellensúlyok, amelyek gátat szabhatnak egy ország kihasználásának.”

Ebben nem az az érdekes, hogy Szolzsenyicin valóban utálta az elpuhult és szerinte minden spirituális értéktől mentes kapitalista társadalmakat, és ezzel a nézettel Orbán Viktor rokonszenvezik.*

Hanem azért érdekes a szöveg, mert kiderül belőle, miért reagált olyan felháborodottan az Orbán-kormányzat azokra a bírálatokra, melyek a fékek és ellensúlyok elvének megsértése miatt érték. Azért háborodott fel, mert nem azt érti rajt, amit a világ ért bő kétszázötven éve.

Az nyilván rosszindulatú feltételezés, hogy Orbánnak fogalma sincs a kifejezés jelentéséről. Egyértelműen a világ hülye, mert szerinte a „fékek és ellensúlyok” elve a hatalmak korlátozásának elvi modellje, nehogy például egy kormány, élén a miniszterelnökkel – túlzottan elhatalmasodjék.

Ezzel szemben az igazság tudója, Orbán Viktor szerint a fékek és ellensúlyok azt akadályozzák meg, hogy az országot külső erők kihasználják, és a kapitalizmus felfalja.

Nem csoda, hogy nem érti a világ, hiszen nem tudja eztet.

Szolzsenyicin egyébként élete végén megtalálta azt a politikust, aki az ortodox kereszténység és az erős, de jótékony orosz állam élén ellent tud állni a nyugati kapitalista materializmusnak, Vlagyimir Putyin személyében. Róla leginkább csak elismerő szavai voltak: „végre átélhetjük, mit jelent orosznak lenni”. A Gulag borzalmainak legismertebb feltárója nyilván nem hallott se a Gazpromról, se az egykori KGB-őrnagy huszonhat szolgálati palotájáról és villájáról, továbbá öt szolgálati jachtjáról.

Sajnos, a nagy orosz írónak 2000 után már nem volt válasza arra a kérdésre, mi a teendő, ha egy országot a saját antikapitalista és szentfazék kormánya azért ment meg a Nyugati igájától, hogy saját maga használhassa ki, és már csak azért sem bukhat meg, mert akkor egy demokráciában bíróság elé kellene állnia. Mi meg itt maradunk tudatlanul.

* Szolzsenyicin Nyugat-képét nem zavarta meg, hogy a kelet-európai forradalmakhoz vezető láncreakciót egy pápaválasztás indította el, és egy mélyen hívő keresztyén amerikai elnök gyorsította föl. Orbán Viktor állításával ellentétben ugyanis az író 1989 után nem társadalmakért, hanem csak egy társadalomért, az oroszért aggódott, a nyugati keresztény Közép-Európa nem érdekelte. Pontosabban rosszallotta, hogy a „kelet-európai országok és a volt szovjet tagköztársaságok a történelmi Oroszországot tartják bajaik okozójának”, nem csupán a kommunistákat. Lásd még: Világos.