Barackfa alatt táncolni felemelő, barackfa alatt táncolni nemzeti. Igaz, hogy a Nemzeti Összefogás Kormánya június negyedikére rendelte meg daloskedvű népétől a legújabb Live Aid-utánérzés össznemzeti eldanolását, amikor, szemben a dalban kellő pátosszal előadott kánon állításával, a barack még nemigen érik, apró, zöld, kicsi és savanyú, de kétségkívül a mi barackunk, kecskeméti kert alján, a felcsúti dűlőkön és talán még Tokaj szőlővesszein is, ha az MTA-bizottság által utcanév-konformnak nyilvánított Micsurin elvtárs előremutató munkássága nem merül hálátlan feledésbe. Mindenestre jobb, mintha valóban barackérés idején alkotnánk meg nagy, össztáncoló köreinket, hogy egymásra hágó talpaink szottyadt, puha cefrében és az évszázados nyugati, Habsburg gyarmatosításra emlékeztető fekete-sárga stráfokkal díszített, feldühödött darázsrajokban tapicskoljanak. Meg hát ugye miből főzünk majd dacos házipálinkát, ha mindjárt az első nemzeti felbuzdulásunkban beletiporjuk az alapanyagot a bársonyos, harmatos fűbe?

A produkciót magát nehéz értelmezni: sokszínűen narancssárga, az elején az 1970-es évek kedves gyerekfilmjeit idézi, mondjuk a Tótágast, a nagy, szabad rohangászást (aminek persze meglesz ám a böjtje), az ember szinte várná a gyermeki anarchiával szemben a szovjet bölcsességet képviselő bohóc, Alekszandr Szorokoletov színre lépését, de nem, a dal ennél sokkal modernebb, saját mindennapjainkra reflektál. Hamarosan még egy trükkös rablást is láthatunk, a liftből gyanútlanul kilépő hölgy kezéből azonnal kiragadják a szopránszaxofont, ő meg csak bámul, mint egyszeri székházfoglaló a vaníliás karikára. Utóbb viszont azzal is szembesülünk, hogy a szaxofon jó kezekbe került, megvan, sőt funkcionál, mint a magánnyugdíjpénztári befizetéseink az emelkedő nemzetgazdasági mutatókban. Van itt minden, kérem, mint a vurstliban: a dallamok időnként olyanok, mint amikor Szintetizátoros Pityu LGT-t játszik a Kisrablóban, de van népdalutánzat, gyermekkórus, vannak túlmozgásos megasztárok is – és megkapjuk végül az Emmi üzenetét, ami, ha jól értelmezem, a következő: menjünk ki jó sokan hajnalban egy harmatos rétre, keressünk egy barackfát, vegyük le a cipőnket, és körbeállva, egymás lábára lépve lüktessünk együtt a Föld szívével (tetszünk emlékezni? „Dobban a Föld szíve, ébred a nép/ Új utat érez a lába, ha lép”). Addig sem idegeskedünk a csökkenő rezsik emelkedő költségei miatt.

Nem akarok demagóg lenni, hogy rákérdezzek, erre a marhaságra ugye jut pénz, miközben Magyarországon rekordokat dönt, teszem azt, az éhező gyermekek száma, de azért rákérdeznék, hogy miért van az, hogy erre a marhaságra jut pénz, miközben Magyarországon rekordokat dönt, teszem azt, az éhező gyermekek száma? Látok itt egy fordított arányosságot: miközben minden más egyre kevesebb, meredeken felszökik az össznépi nóták, debreceni himnuszok, CBA-indulók és zenés-táncos állami párkereső bálok száma; talán lehetne ilyen pólókat is nyomni, hogy „Emberi erőforrás termelésére partnert keresek, lehetőleg biztos, trafikos egzisztenciával”, mégis kevésbé ciki, mint hogy „Keresztény nők a Femen ellen”. Aztán hajrá, termeljünk kis erőforrásokat ott a barackfa alatt!

Persze mindezt lehetett volna olcsóbban is kivitelezni, esetleg együtt danolhatnánk az Echo tévé tehetségkutatójának minimal art-produkciójában feltűnt idős nénivel, hogy majd Orbán Viktor jól telirakja a bukszánkat, ott aztán nem volt semmi flanc meg nehézkes barackmetafora, a Miniszterelnök Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, de csuhajja! De addig is, ahogy a dal katarzisba fullad: „mind egyek vagyunk”. Hát azért a magam részéről én inkább Brian követőinek szektás elhajlójával értenék egyet: „Én nem!”