E kampány közben, annak részeként, talán stratégiai csúcspontjaként látta vendégül Orbán Budapesten előbb Matteo Salvinit, utána Heinz-Christian Strachét, az egyaránt kormánykoalícióban levő, tehát kormánytagként meghívható olasz, illetve osztrák szélsőjobboldali párt vezérét. A Strachéval tartott sajtótájékoztatón, egy kérdésre válaszolva mindjárt be is jelentette: nem támogat egyetlen megnevezett csúcsjelöltet, tehát Manfred Webert, a Néppárt csúcsjelöltjét sem. Ha valaki eddig nem hitte volna el, annak számára most világossá tette: formálisan is szakítani fog az Európai Néppárttal, s vendégeivel, Salvinival és Strachéval együtt részt vállal egy új szélsőjobboldali EP-frakció létrehozásában. Hogy ki vagy kik a zsák(ok), és ki vagy kik a folt(ok), azon lehet morfondírozni, de az biztos, hogy megtalálták egymást. Orbán és pártja már régóta idegen elem a jogállami értékek mellett elkötelezett kereszténydemokraták pártcsaládjában, a Néppártban. Ők – elsősorban a német CDU-CSU – sokáig vonakodtak szembenézni ezzel. Emiatt emeltek védőernyőt a Fidesz fölé, s akadályoztak meg sokáig minden érdemi közös fellépést a magyar jogállam védelmében az Unióban. A Sargentini-jelentés megszavazásával ez megváltozott, és a Néppárt eljutott a Fidesz "közös megegyezésen alapuló" felfüggesztéséig. Ezek után emelte Orbán magasabb szintre az európai szélsőjobbnak tett gesztusait. Néhány éve bécsi látogatásának programjából még kihagyta a tervezett találkozót az akkor még ellenzéki Szabadságpárt vezetőjével, most viszont már elment Milánóba Salvinihez, majd mindkettőjüket meghívta Budapestre.

Salvini Orbán számára a hős, aki megmutatta, hogy a tengeren érkező menekülőket is el lehet utasítani. Politikai frigyüket most Röszkén, a magyar határkerítésnél ünnepelték. Strachéval közösen nevezték el új pártcsaládjukat "hazafias jobboldalnak". Amit fentebb a Fidesz-kampány két vezérmotívumaként jelöltem meg, az összeköti a Fideszt Orbán minapi vendégeivel, és a szintén a "nemzetek Európáját" szorgalmazó, a föderatív Európától (annak kulcselemeként az eurótól) idegenkedő többi euroszkeptikus párttal, a francia Nemzeti Tömörüléssel, a lengyel Jog és Igazságossággal, a holland Szabadságpárttal vagy a német AfD-vel. A Fidesz (és a lengyel Jog és Igazságosság) sajátossága a többi említett párthoz képest az, hogy nem egyszerűen kormányon van, hanem egyedül birtokolja a parlamenti többséget, ami a Fidesz esetében teljhatalmat jelentő alkotmányozó többséget jelent, módot adva az egész közjogi és politikai, no meg gazdasági és kulturális rendszer saját képére formálására. Ilyesmire a nyugat-európai szélsőjobboldali pártoknak nincs lehetősége, és aki tudni szeretné, hogy mit kezdenének egy esetleg kezükbe kerülő teljhatalommal, annak Magyarországra kell tekintenie.

A Fidesz hatalomgyakorlását jellemezni kívánó elemzők leginkább a közjogi, politikai szerkezet átalakításával foglalkoznak, és a hatalomgyakorlás intézményi struktúráját elemezve azt állapítják meg, hogy Orbánék felszámolták a demokratikus jogállamot, és helyébe autokráciát (Kornai János, Kis János), zsarnokságot (Heller Ágnes) építettek; én legszívesebben az önkényuralom kifejezést használom erre. Ezek az elemzések, bármennyire helytállóak is (mert azok), kevésbé terjednek ki az effajta nem demokratikus hatalomgyakorlás tartalmára, hajtóerejére, ami az autokrata, zsarnok, illetve önkényúr mögé valamiféle társadalmi támogatást épít. Szerintem tévesen jelöli meg ezt a tartalmat a „maffiaállam” teóriája, amely a vezető csoport személyes gazdagodására szűkíti le az önkényuralmi rendszer hajtóerejét. Ha belátjuk, hogy a hatalmat kézben tartó hatalmi gépezet hajtóereje a szélsőjobboldaliság, vagyis a nacionalizmusnak, kirekesztő rasszizmusnak és a monopolizált, vezérelvű, az embereket fenyegetettségben tartó hatalomgyakorlásnak az az elegye, amelyet történelmileg fasizmusnak szoktak nevezni, igazat kell adnunk Ungváry Rudolf évekkel ezelőtti, sajnálatos módon visszhangtalanul maradt meghatározásának, amikor "fasisztoid mutációról" beszélt. Orbán gyakorlatilag már létrejött szövetkezése az európai szélsőjobb pártjaival utólag igazolja a korábbi jellemzést. Ha a külvilág számára az következik ebből, hogy vessék Budapestre vigyázó szemüket, számunkra az következik belőle, hogy vegyük végre komolyan a veszélyt, ami az orbáni hatalomgyakorlás révén bennünket és főleg gyermekeinket, unokáinkat fenyeget.

Egy évtizeddel ezelőtt még mint „hivatásos rettegőket” nevettek ki bennünket, akik akkor a Fidesz kétharmados hatalomra jutásának veszélyeire figyelmeztettünk (bár a maga teljességében nem láttuk, nem is láthattuk előre, ami történhet). Az azóta eltelt tíz év el is veszett, nem volt a Fidesszel szemben érdemi ellenállás. Ellenállás helyett a demokrácia ellenzékbe szorult hívei partnerek a Fidesz által kialakított parlamenti színjátékhoz, és mindmáig választási matematikával, összefogási ötletekkel szórakoztatják egymást. Az eltelt évtized fideszes hatalomépítése után ma már sokkal kedvezőtlenebbek az ellenállás lehetőségei. Ha így mennek tovább a dolgok, újabb néhány év elteltével az ellenállás ma még meglevő tere is bezárul, és nincs megállás valamiféle katasztrófáig, ami után megint a romokon kezdődhet az újjáépítés.