„A rádióba öt főnyi küldöttség megy be, hogy kérjék, olvassák be a Diákparlament követeléseinek rádióközlését.  A küldöttséget letartóztatják. … A tömeg nyugtalankodni kezd. Fegyver híján kövekkel ostromolja a rádió épületét. Erre az ÁVÓ sortüzet nyit a fegyvertelen tüntetőkre. A tüntetők soraiba tartozó katonaság kitör és megnyit egyes fegyverraktárakat, felfegyverzi a tüntetőket. Így kezdődött”

(Részlet nagymamám, Péterfia Karola ’56-os naplójából, Pécs, 1956. október 23.)

Nézem a tévében a kormány ’56-os kampányfilmjét: „Magyarországon szabadon lehet szeretni, élni, dolgozni… Köszönjük ’56 hőseinek!” – milyen megnyugtató, milyen felemelő.

Tudom, miről szól ez, mert bizony nekem is kapar a torkom, amikor újraolvasom nagymamám ’56-os naplóját. A mi családunkban szüleink elbeszéléseiből és nagymamám, Péterfia Karola ’56-os naplójából tudjuk, mi történt a forradalom idején. A napló azzal kezdődik, hogy a Pécsi Egyetem diákparlamentje 1956. október 22-én gyűlést tartott a 48-as téren, és azzal fejeződik be, hogy 1957. április 14-én nagymamám szívproblémákkal, idegösszeomlással kórházban, testvére és fia internálótáborban, lányai az egyetemi fegyelmi bizottság előtt.

A szabadság pár napos szele és a fojtogató elnyomás, ami mindezt követte, erős nyomot hagyott a családomon, és mindannyiunkat felfegyverzett, hogy felismerjük a szabadság korlátozásának legapróbb lépéseit is.

Hallgatom a kormány ’56-os kampányfilmjét: azt sugározza, hogy Magyarország mindenek felett szabad ország. Jól mutat a filmen a szabad magyar élet! Kár, hogy mindez fikció: kitalált történet.

Nem tudhatják meg, hogy mi zajlik Magyarországon

Eszembe jutnak a barátaim, akiknek nemrég egyik reggel telefonáltak, hogy nem kell bemenniük dolgozni, mert az újságjuk kiadását felfüggesztették. Eszembe jut egy másik barátom, akiknek kicsi kis bt-jét hónapokig vizsgálta a NAV, mivel jogi szakvéleményt nyújtott egy civil szervezetnek, amelyet a Norvég Civil Alap támogatott. Eszembe jut az az ismerősöm, akit úgy bocsátottak el az állásából, hogy váratlanul 62 évben maximálták a nyugdíjkorhatárt a bíróságoknál. Eszembe jut az unokatestvérem, akinek zárt ajtó mögé kell bújnia az iskolában a módszereivel, ami nem illeszkedik a hoffmanni iskolarendszer előírásaihoz, viszont alkalmas arra, hogy minden gyerekből kihozza a maximumot. Vagy a másik rokonom, aki eljött a minisztériumból, mert olyasmit kellett volna aláírnia, ami ellentétes volt a szakmai meggyőződésével.

Eszembe jut egy barátom édesapja, akit arra kényszerítettek, hogy a helyi fideszes képviselő focicsapatának adja a TAO-ját, különben nem kap uniós vállalkozásfejlesztési hitelt egy új mezőgazdasági gép megvásárlásához, ily módon kényszerítve őt, hogy részt vállaljon a Fidesz-hatalom gusztustalan korrupciós játékában. Eszembe jut az unokaöcsém, akinek friss egyetemi diplomájával munkakeresés közben kötelező közmunkára kellett mennie, mert hat hónapon belül nem talált még állást. Eszembe jut a szomszédom, akinek egy törvény egymondatos átalakításával egy nap alatt tették tönkre az évek alatt felépített vállalkozását, és az is, akinek elvették a húsz évnyi nyugdíj-megtakarítását. És eszembe jutnak a családtagjaim az ország különböző városaiban, akik csak az állami tévét nézhetik, és így egyszerűen nem tudhatják meg, mi történik Magyarországon.

Hősök

AP

Nem, Magyarország nem szabad ország. Egy olyan családban, mint a mienk, ahol a múltat nem az állandóan újraírt történelemkönyvekből, hanem a saját felmenőink gondosan feljegyzett naplóiból tanuljuk, felismerjük, amikor a szabadság veszélyben van. Nagymamám ’56-os naplója leginkább a forradalmat követő fél évről szól, amikor az elnyomás visszatelepedett az emberekre, amikor a hetekig tartó soktízezres, katartikus tüntetések, folyamatos sztrájkok és utcai harcok után újra mindenki visszahúzódott a zárt ablakok mögé.

Amikor nem lehetett tudni, ki jelentett fel valakit, mert az egy tüntetés elején menetelt, levert egy vörös csillagot, őrizte a sztrájkot, kokárdát varrt vagy a falvakat járta, hogy tájékoztassa a falubelieket a történésekről. Amikor a hatalom úgy verte szét a nemzeti szolidaritást, hogy a sztrájkoló bányászokkal szemben extra engedményekkel kenyerezte le a falusi parasztokat. Amikor az általános iskolások zsebeit kutatták, hogy a szüleikre terhelő bizonyítékot találjanak. Amikor írókat és tanárokat kényszerítettek, hogy megtagadják elveiket és barátaikat. „Ismerem ezt ’44-ből, ismerem ezt ’48-ból” - írta a nagymamám, aki a forradalmat követő hónapokban bele is betegedett a sok emberi aljasságba, aminek nem csak értő elemzője, de áldozata is volt.

Nem kell szovjet csapatoknak jönni, hogy elfogyjon a szabadság

Ma már nem kell az ÁVÓ-nak, a karhatalomnak és szovjet katonáknak jönnie ahhoz, hogy észrevegyük, hogy fogy a szabadság levegője Magyarországon. Nem kell, hogy mindenki nyílt elnyomással szembesüljön, nem kell, hogy mindenkinek félnie kelljen a szomszéd spicliktől. Máshogy is történhetnek a dolgok.

Az elnyomás leplét ma Orbán Viktor rendszere ereszti ránk. Nem tankokkal támad, hanem a demokrácia kijátszásával, a félelem és a gyűlölet felkorbácsolásával, az emberi erkölcsök kikezdésével. Nem kell neki idegen hadsereg, elég az Európai Uniótól lopott pénz, elég a demokratikus intézmények lefejezése és elég a megfélemlítés, amely a 21. században ugyanolyan kíméletlenül működik, mint 60, 90 vagy 150 évvel ezelőtt. A szabadság elvesztéséhez elég annyi, hogy nem mindenkire vonatkoznak a törvények, hogy ne működjön a jogállam. Ez ma pont elég ahhoz, hogy Orbán Viktor tönkretegye a rendszerváltás vívmányait, a szabadságot, Európát és a jólétet, amiért a felmenőink és a hőseink küzdöttek.

Nagymamám nem csupán a forradalom írnoka volt. Nyelvtanárként nagyapámmal együtt a Baranya Megyei Forradalmi Tanács tagjai voltak, akik az idegennyelvű rádiók tudósításai alapján tájékoztatták a forradalmi tanácsot a hazai és nemzetközi fejleményekről, fordították a tanács nyilatkozatait, hogy a világ megtudja, mi zajlik, és életüket kockáztatva „parlamenterként”, küldöttként szolgáltak, amikor a bevonuló szovjet csapatok helyi erőivel kellett tárgyalni.

Közben aggódtak az ellenállásban résztvevő egyetemista gyerekeikért, sorba álltak kenyérért, kötszert vittek a Mecsekben harcoló sebesülteknek, befogadták a barátaikat, akiknek szétlőtték a házát, kijárási tilalom idején gyógyszerért mentek, mert a szomszédjuk szívinfarktust kapott. Végül pedig álltak a pécsi fogház kerítése előtt és lesték a fiukat: „Azt hittem, meghasad a szívem, mikor ott láttam a fiókát a rácsok mögött”. A szüleim és a nagyszüleim szabadságszerető, okos és jó emberek voltak, akik „kiálltak az igazukért”, akik „egy jobb világért és a szabadságért küzdöttek” – ahogy a mai imázsfilm mondja.

Ma hál’ istennek nincs Magyarországon olyan elnyomás, mint ami a forradalom után telepedett az országra. Felmenőink, hőseink vívták ki ezt nekünk. Mégis, ma újra nap mint nap fogy a szabadság levegője Magyarországon, mint annyiszor a múlt században. Nézem a kormány ’56-os imázsfilmjét: „Ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak!” Nem, nem akarunk új hősöket! Nem akarjuk, hogy újra embereknek, fiataloknak kelljen magukat feláldozni a szabadságért! Nem hagyhatjuk, hogy hataloméhes és gerinctelen emberek újra elvegyék a szabadságunkat. Most kell lépnünk!