Azon szerencsések közé tartozom, akik élőben nézhették meg magyar válogatott egyik Eb-meccsét, nem is akármelyiket, a lyoni, portugálok elleni 3-3-at. Most az egész ország focilázban van, a fociról posztol boldog-boldogtalan, sokan nagy reményeket fűznek a folytatáshoz, mások egyszeri fellángolásnak érzik a jó szereplést. Az biztos, hogy ebben a három hétben jó volt magyarnak lenni – illetve bizonyos esetekben kevésbé. Ez érződött a lyoni tapasztalatokon is.

Fülöp Máté

A magyar foci már évtizedek óta komolytalan, a magát valamire is tartó emberek elfordultak tőle. Megmaradtak a környékén a szerencselovagok, nyerészkedők, pár fanatikus, és hasonló jellemzi a szurkolókat is. Lyonban jártamban azt láttam, jóval több ultra, a focit az agresszív önkifejezés eszközeként megélő ember volt magyar mezben, mint portugálban. Ronaldo országában a foci érezhetően a mindennapok része, családok szórakozása, nem kopott ki a mindennapokból, mint itthon, legalább is Budapesten mindenképp. Érződött, hogy a foci nem szórakozni vágyó emberek időtöltése, hiszen a foci Magyarországon már jó ideje nem jelent szórakozást.

De ez a különbség érezhető volt a szurkolói dalkincsen is: a magyar szurkolóknak a ria-ria-Hungária, a Magyarország éjjáó és az Az éjjel soha nem érhet véget alkotta a pozitív rigmusok-dalok tárát, a többi viszont románozó-cigányozó-trianonozó, jórészt mocskolódó dal volt.

Megunta a Soho Party-slágert? Buzdítsuk inkább ezekkel a magyar csapatot!

Lassan tudományos ténnyé válik, hogy az éjjel soha nem érhet véget, de be kell, hogy lássuk: a magyar szurkolók repertoárja egy kicsit szegényes a popdalokat illetően. Pedig Pataky Attila is énekelte már, hogy "Győzni fogunk", és a PUF is tud bulizásra bíztatni - arról nem is beszélve, hogy a Soho Partyban is van még bőven puskapor.

Nem volt gond ebből persze, Lyon utcáin láttam, ahogy a magyar szurkolók csoportjának portugál szurkoló segített csoportképet csinálni, és a különböző sálak-pólók minden probléma nélkül keveredtek a történelmi belváros forgatagában, sőt, incidensre csak a magyarok között került sor az általunk lekésett szurkolói vonuláson. A stadionnál már némileg más volt a helyzet, a portugálok csoportos rigmusaira többször hallottam mocskolódó magyar válaszokat, ott több magyar szurkolón lehetett érezni, hogy erőt fitogtat, nem a fociünnep bulihangulata nekik az alapbeállítódás, míg a portugálok olyan hangszeres produkciókkal készültek, mint ez:

A portugálok csinálják a bulit a meccs előtt

Dercsényi Dávid (@azifjusnapsz) által közzétett videó, 2016. Jún 22., 07:42 PDT

Azaz a kicsit normálisabb focival rendelkező országokban a meccsek, a foci a mindennapok kultúrájának a része, nálunk pedig szubkultúra, bizonyos csoportok által uralt szórakoztatóipari fekete lyuk.

A fociszurkolásból kieső, majd az Eb-vel visszatérő magyaroknak ugyanakkor hatalmas élmény volt ez a három hét itthon is és kint is. Lyon tele volt magyarokkal, a metrón-villamoson sokszor észszerűbbnek tűnt "bocsánat"-tal helyet kérni, mint "excusez-moi"-val. A meccs után a szállásra visszatérvén a villamosvezető csöngetett nekünk, mezbe öltözött magyaroknak, és intett elismerése jeléül, a szálláson egy idős bácsi hosszasan ecsetelte és elemezte nekünk a meccset franciául, holott tudhatta, ezen a nyelven jelentős kihívásokkal küzdünk. Az utcán pedig megállt egy helybéli autós, és azt kiabálta ki az ablakon, hogy "eszünk, iszunk, b*szunk", ami már lényegében a szürrealizmus kategória.

Túry Gergely

Ahogy a válogatott esetében is nyitott kérdés, hogy ez a történet egyszeri kiugró epizód-e, ami után ismét hosszú csend következik, vagy egy sikertörténet első fejezete, úgy a szurkolóknál is kérdés, hogy visszaszoknak-e a magyar foci mindennapjaiba, megjelennek-e a lelátókon, képes lesz-e a válogatott sikere és a klubcsapatok elég vonzerőt jelenteni ahhoz, hogy egyre több pozitív rigmussal és dallal, egyre jobb focit nézve újra családi szórakozás legyen a foci, alternatíva a középosztály hétvégi programajánlatai között. Vagy megmarad az egész felbuzdulás a válogatott körül, és egy sikertelenebb selejtezősorozat után úgy tűnik el, ahogy előjött a semmiből. Ez nyilván a foci, a játék kérdése is, de működhet megelőző jelleggel is: visszatérnek az emberek a vadiúj stadionokba, mert Langtól Nagy Ádámon át Kleinheislerig látni akarják hőseiket. (Már ha egyáltalán lesz, aki idehaza folytatja majd.)

Akárhogy is, vannak dolgok, amelyek örök élmények maradnak. Ahogy felkentük az arcunkra a magyar nemzeti színeket, hamarosan enyhe allergiás reakciót kezdtünk el érezni, legszívesebben megvakartuk volna, de tudtuk, akkor kezdhetjük elölről az elkent színek felrakását. Szóval csak álltunk ott bizsergő arccal, és ezt a bizsergést nem cseréltük volna el semmire sem.

Lett egy csapat, amely a vb-selejtezőkre magasra tette magának a mércét

A magyar szurkolók álmukból felkeltve fel tudnák mondani az ezerszer leírt és elmondott statisztikát, miszerint Magyarország 44 év után jutott ki Európa-bajnokságra. A többit már tudjuk; a magyar csapat csoportelsőként nyolcaddöntőig jutott a franciaországi tornán. A belgák elleni vereség után az a legnagyobb kérdés: mit érhet a bravúros Eb-szereplés az őszi világbajnoki selejtezőkön.