Budapest belvárosára a hajléktalanok rányomják a bélyegüket, ott élnek a gyalogos átjárókban, a metróállomásokon, a házak kapualjában. Nem kergeti el őket senki, a kormányok 1989 óta békén hagyják őket.

A türelem helyességéről a szociálpolitikai szakemberek vitatkoznak, van, aki a pozitív nulltoleranciát pártolja, s erőszakkal is hajléktalan szállásra kényszerítené az utcábn élőket, védve őket a hidegtől, a betegségektől, van aki viszont a szabadon élés jogát védi. A profil szerint a város politikusai az utóbbi időben jóval szigorúbban lépnek fel a belvárosi hajléktalanokkal szemben, akik ezért kimennek a városból az erdőkbe, és kalyibákba, gödrökbe húzzák meg maguknak.

Az osztrák lap Kispestet valamint a budai oldal tizenegyedik, tizenkettedik és második kerületét nevezi meg új hajléktalanközpontként. A budapesti máltai szeretetszolgálat illetékese 400-ra becsüli a budai erdőkben élő hajléktalanok számát, ellátni mindnyájukat a szervezet nem tudja. A Fedél nélkül című lapot is idézi a profil, eszerint az ötvenes és a hatvanas években évente 20-35 ember fagyott meg Magyarországon, a kilencvenes évek óta viszont 200, de hidegebb években akár 300.

A hajléktalanok befogadására igen sok lehetőség kínálkozik – így a bécsi lap -, de sokan közülük inkább az utcán maradnak, az alkoholtilalom és a villanyoltás utáni csendrendelet elriasztja őket a szállóktól.És az éjszakai menedékhelyek csak konzerválják a hajléktalanság problémáját, a reintegrációt szolgáló lehetőségek hiányoznak a magyar fővárosban. Az állami lakások privatizációját követően nem alakult ki a bérklakások piaca, szociális lakások pedig alig vannak.

Földvári Zsuzsa/Bécs