Az első agyak úgy 500 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön, ezekből nagyjából 430 millió év alatt szép lassan kifejlődött az első főemlősök agya, majd újabb 70 millió év múlva az első előembereké. Aztán történt valami, és ez az előemberi agy robbanásszerű növekedésnek indult, a tömege pedig alig több, mint kétmillió év alatt több mint a kétszeresére nőtt. A Homo habilis 60 dkg-os agyából kialakult a Homo sapiens közel 1,4 kg-os agya.

Az emberi agy méretének drámai megnövekedése aránytalanul nagy mértékben a homloklebeny nevű agyi területre koncentrálódott, amely - mint a neve is utal rá - a fej elülső részében található. Őseink alacsony, csapott homloka előretolódott, és kialakult a ma ismert függőleges homlok, amelyen megáll a kalap. Ez változás pedig elsősorban arra szolgált, hogy elférjen benne a hirtelen megnövekedett agy.

Mit tudhatott ez az új agyi berendezés, hogy indokolttá vált miatta az egész emberi koponya építészeti átalakítása? Mi rejtőzött ebben az agyi területben, hogy a természet annyira igyekezett minél nagyobbal ellátni bennünket belőle?

Mire jó a homloklebeny?

Orvosi vázlat, amely azt ábrázolja, hogy hatolt be a rúd Phineas Gage koponyájába.

A tudósok a legutóbbi időkig úgy gondolták, ez a szerv nem sok mindenre jó, ugyanis azok, akiknek megsérült, a jelek szerint egész jól elvoltak nélküle. Phineas Gage művezető például 1848 egy őszi napján véletlenül begyújtott egy kis mennyiségű robbanóanyagot, amivel sikerült kilőnie egy több mint 1 méter hosszú vasrudat. Phineas ügyesen elkapta a rudat, csak éppen az arcával. A vasdarab a bal orcája alatt hatolt be, csinos kis alagutat fúrva a koponyája tetején át távozott, és magával vitt egy jókora darabot a homloklebenyből.

Phineas elterült a földön, majd néhány perc után feltápászkodott, és megkérdezte, nem kísérné-e el valamelyik munkatársa az orvoshoz. Az orvos kitisztította a sebét, egy másik munkás levakarta az agya darabkáit a rúdról, Phineas pedig a rúdjával együtt viszonylag rövid idő múlva ismét felvette a műszakot.

A személyisége határozottan rossz irányba változott, de egyébként nagyon is normális maradt. Ha a vasrúd az agya egy másik részéből csinál hamburgert, akkor Phineas meghal, megvakul, elveszíti a beszédképességét, vagy élete hátralévő részében meggyőzően alakít egy fej salátát. Mindezek helyett azonban a következő 12 évben látott, beszélt, dolgozott és utazott, amiből a neurológusok nem tudtak egyebet leszűrni, mint hogy a homloklebenynek nincs semmi olyan funkciója, amely nélkül az ember ne boldogulhatna.

Azonban tévedtek. Az agy működéséről a 19. században rendelkezésre álló tudás javarészt olyan emberek viselkedésének megfigyelésén alapult, akik Phineas Gage-hez hasonlóan szerencsétlen alanyai voltak a természet alkalomszerű neurológiai kísérleteinek.

Mit okoz a homloklebegy hiánya? 

A 20. századi kutatók aztán elkezdtek precízebb kísérleteket végezni, melyek eredményei már más képet festettek a homloklebeny szerepéről. António Egas Moniz portugál orvos az 1930-as években zaklatott elmebeteg páciensei lecsillapításának módját kereste, amikor a fülébe jutott egy homloklebeny-lobotómiának nevezett új sebészeti eljárás híre, amelynek keretében vegyi vagy mechanikus úton elpusztították a homloklebeny bizonyos részeit. A beavatkozást majmokon végezték, akik általában elég dühösek, ha visszatartják az ételüket, ám a műtétet követően még ezt is higgadtan vették tudomásul. Egas Moniz a betegein is kipróbálta a módszert, és arra jutott, hogy náluk is hasonló nyugtató hatással jár.

A sebészeti technikák a következő néhány évtizedben tovább fejlődtek, a nemkívánatos mellékhatások pedig ritkultak. A homloklebeny részleges kiiktatása bevett kezelési móddá vált olyan szorongó és depresszióban szenvedő betegek esetében, akiknél más terápiás formák nem működtek. Az előző évszázadban elfogadott szakmai véleménnyel ellentétben tehát a homloklebeny jelenléte vagy hiánya igenis számított. A különbséget az jelentette, hogy egyesek a jelek szerint jobban jártak nélküle.

Míg azonban a sebészek egy része a homloklebeny-károsodás előnyeit hangsúlyozta, mások azt is észrevették, milyen ára van a beavatkozásnak. Bár a sérült homloklebenyes betegek gyakran jól teljesítettek a szabványos intelligenciateszteken és memóriavizsgálatokon, ugyanakkor komoly nehézségeik adódtak minden olyan mérésen, ahol tervezésre volt szükség. Nem löttyintették ki például a teát, jól el lehetett társalogni velük, de gyakorlatilag képtelenek voltak elmondani, mit fognak csinálni aznap délután.

Mi a közös a kétfajta hatásban?

A képre kattintva megrendelheti Daniel Gilbert könyvét.

A fenti két megfigyelésből – vagyis hogy a homloklebeny bizonyos részeinek a sérülése megnyugtatja az embereket, de előfordulhat, hogy elvesztik a tervezőképességüket – egyetlen következtetés adódik. Milyen elvi összefüggés áll fenn a szorongás és a tervezés között? Mindkettő szorosan kapcsolódik a jövőről való gondolkodáshoz. Akkor szorongunk, ha úgy érezzük, valami rossz dolog fog történni, és úgy tervezünk, hogy elképzeljük, hogyan cselekszünk majd a jövőben. A tervezéshez a jövőnkbe kell pillantanunk, a szorongás pedig az ennek következtében fellépő egyik lehetséges reakció.

Az, hogy a homloklebeny sérülése ilyen egyedi módon korlátozza a tervezést és a szorongást, arra utal, hogy az egészséges, modern felnőtt ember az agytekervény ezen részének köszönhetően képes belehelyezkedni a jövőbe. Enélkül megragadunk a pillanatban, nem tudjuk elképzelni a holnapot, és így nem is aggódunk amiatt, mit rejteget a számunkra.

Mint azt a tudósok mára felismerték, a homloklebeny „lehetővé teszi az egészséges felnőtt ember számára, hogy felfogja az én időben kiterjesztett létezését”. Ennek megfelelően azokat, akiknek a homloklebenyük megsérült, a velük foglalkozó kutatók úgy jellemzik, mint akik „a jelenbeli ingerekhez kötődnek”, „a közvetlen tér és idő foglyai”. Másként fogalmazva egy jövő nélküli világban élnek. Az ilyen létet a legtöbben annyira nehezen tudjuk elképzelni, hogy hajlamosak vagyunk véletlennek elkönyvelni; ritka, szerencsétlen és ijesztő aberrációnak, egy súlyos fejsérülés következményének.

Valójában azonban ez a különös létforma a szabály, és mi vagyunk a kivételek. A bolygónkon való megjelenésüket követő első néhány százmillió évben minden agy az állandó jelen foglya volt, és a legtöbbjük ma is az. Kivéve a miénket: az őseink ugyanis két- vagy hárommillió évvel ezelőtt megkezdték nagy szökésüket az itt és most rabságából, a szökéshez használt jármű pedig egy nagymértékben specializálódott, sérülékeny, ráncos, szürke szövetcsomó volt. Ez a homloklebeny – az emberi agy utoljára kialakult, a születés után a leglassabban kifejlődő és időskorban elsőként elhaló része – valóságos időgép, melynek segítségével képesek vagyunk kiköltözni a jelenből, és megtapasztalni a jövőt.

A fenti cikk Daniel Gilbert Rábukkanni a boldogságra című könyvének szerkesztett részlete.

Mindenki a boldogságot keresi, de rossz módszert választunk: megpróbáljuk megbecsülni, jövőbeli önmagunkat vajon mi teszi majd boldoggá, és afelé igyekszünk haladni. Ezt a becslést azonban rengeteg rejtett gondolkodási illúzió torzítja. Daniel Gilbert, a Harvard pszichológiaprofesszorának könyvéből megtudhatjuk, hogyan működik az emberi agy, a képzelet és az emlékezet, és hogy miért nem tudjuk úgy elképzelni a jövőt, amilyen az valóban lesz vagy lehetne. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.