Ülünk, állunk, sokan vagyunk, még a reggeli bambasággal az arcunkon; várunk, hogy bekérjék a papírokat, némelyikünk morog addig is, „magyar egészségügy”, „manapság az emberek”, „hát igen”, és tápászkodunk, mikor végre bekérik a papírokat. A hölgy, aki kijön a papírokért, fehér köpenyt, nagy, barna szemeket és matt, fekete hidzsábot visel. Némelyikünk „ehhez a doktor úrhoz jött”, másikunknak „sürgős volna”, meg „tetszik tudni, mennem kell a”, aztán visszaülünk mind, becsukódik az ajtó, és egy remegő fejű bácsi azt mondja:

– Chö!
– Ja – feleli a mellette ülő néni, és keresi a tekintetünket. Némelyikünk esetlenül félrenéz, de egy újságját csővé tekerő férfi odabólint:
– Mindenütt ez van.
Megszólal egy negyvenes nő is, az ajtó mellől:
– Az ügyeletes meg valami Abdul. Doktor Abdul.
A remegő fejű bácsi koppant egyet a botjával.
– Ezeket ki engedte be?
– Mi a baj velük? – kérdezi egyikünk. – Tanult emberek. Dolgoznak.
– Dolgozzanak otthon – mondja a bácsi.
– Idejönnek, az állam meg kitaníttassa őket. – szögezi le a néni. – A mi pénzünkön.
– Úgy, úgy – szól az újságját csővé tekerő férfi. – A magyarnak meg coki. Ilyen világot élünk. Tolerancia van.
– Az – mondja a bácsi.
– Nem bánná az ember – gondolja tovább a nő az ajtó mellől. – Csak ne robbantgatnának. Hálából. – Ideges mozdulattal megigazítja a retikülje pántját.
– Nálunk nincsenek robbantások – veti közbe egyikünk.
– Egyelőre még, uram. – Az újságját csővé tekerő férfi lefittyeszti a száját, de valami mélységesen. – Egyelőre még.
– Heh! – így a nő az ajtó mellől. – Ide jutottunk a nagy toleranciával.
Többen közülünk bólogatnak, mások esetlenül félrenéznek, némelyikünk az ajkát harapdálja, tűnődve, szóljon-e bármit.
Nyílik az ajtó. A hidzsábot viselő hölgy kilép, a remegő fejű bácsira csillantja a mosolyát:
– Tessék jönni!
– Igen! – a bácsi kapaszkodik a botjába, a néni fogja, emelni próbálja a könyökénél. A hidzsábos hölgy odalép.
– Segítek, jó? – nyúl a bácsi másik könyöke után.
– Tessék csak hagyni, kezit csókolom – mondja a bácsi. – Tudok ám jönni, csak elmacskásodott kicsit a lábam.
A nő az ajtó mellett úgy nézi a padlót, mintha valami fontosat látna rajta. Az újságját csővé tekerő férfi szórakozott arccal járkálni kezd.
– Az ambuláns lapot mindenki beadta? – kérdezi a hidzsábos hölgy, és végignéz rajtunk, míg a bácsi a háta mögött bebiceg az ajtón.