Egyáltalán nem arról van szó, hogy a kormány mindent megtehet, hiszen cselekvését a társadalmi térbe behatolva kisebb-nagyobb mértékben számos tényező korlátozza a pénzhiánytól a nyomásgyakorló lobbikon át a választói elvárásokig.

A Semmelweis Terv céljai

Tavaly év végén az egészségügyi kormányzat a Semmelweis Tervben rögzítette, hogy mi az, aminek megvalósulását kívánatosnak tartaná a szektorban. A dokumentum egy összefoglaló jövőképből és kilenc terület részletesebben kifejtett intézkedési terveinek bemutatásából áll. Az alapelvek között elsősorban olyan általánosságokat fedezhetünk fel, mint „hatásosság”, „eredményesség”, vagy a „tudományos tényeken alapuló egészségpolitika”. Ezek emlegetésével az alkotók nem vállaltak túl nagy kockázatot, az mindenesetre világos, hogy az állami egészségügy továbbra is szolidaritási alapon áll majd, a nemzeti kockázatközösség továbbra is fennmarad, a forráselosztást politikai döntések határozzák meg, illetve az öngondoskodás csak kiegészítő jelleggel jelenhet meg. Rögzítették az új országos intézményi struktúrát, amely a súlyponti kórházakat megszüntetnék, és helyette „nagytérségi fekvő- és járóbeteg-ellátási” központokat hoznának létre. Ennek a szigorú hierarchiának a tetején a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Egészségügyi Államtitkársága áll, az összes intézmény valamilyen módon ez alá tagozódna be.

A Méltányosság Politikaelemző Központ decemberi elemzésében is kiemeltük, hogy a legnagyobb probléma a Semmelweis Tervben a finanszírozás kérdése körül van, egyrészt nincsenek pontosan megjelölve, hogy a duális rendszerben – állami és önkormányzati feladatok megoszlása – hol vannak a határok; másrészt a fő probléma az, hogy az egészségügy megújulása szinte teljes egészében a várt dinamikus gazdasági növekedésből befolyó pluszforrásokon alapszik. Nyitott kérdés maradt, hogy ennek elmaradása esetén honnan jut majd konszolidációra, hiszen a költségvetési hiánycél uniós elvárásainak éppúgy meg kellene felelni, mint a választók számára az ellenzéki ciklusban tett ígéreteknek.

Az elvek gyakorlati megvalósítása

Az átalakítások alapvetően három csoportra bonthatók: patikai hálózat és finanszírozás, az alapellátás megújítását célzó lépések, illetve a kórházi rendszer átalakítása. Valódi és végleges döntések azonban csak az első két esetben történtek. Ezzel együtt még itt is igen sok a bizonytalanság. Az új patikatörvény gyökeresen felülírja az eddigi gyakorlatot, a piaci verseny helyébe az állami szabályozás lép, illetve olyan területeken szünteti meg a versenyhelyzetet, amelyeken már piaci folyamatok indultak be. Az ellátás biztonsága valóban nagyon fontos elv, az azonban nem világos, hogy a pénzügyi szempontból nem rentábilis, kisforgalmú, de a törvény értelmében fenntartandó gyógyszertárak által termelt veszteséget ki fizeti majd ki. Nem világos, hogy a struktúra kényszerű átalakításával miért kell a tulajdonosi körből eltávolítani a gyógyszerész végzettséggel nem rendelkezőket, mint ahogy az sem, miért tilos négynél több patika összefonódása, ha sikeresek, miért nem terjeszkedhetnek.

A gyógyszerkassza megvágásáról ugyan csak feltételezések vannak, az azonban világos, hogy az olcsó, generikus készítmények erőltetése átrajzolhatja az egész gyógyszerpiacot, ugyanakkor igen negatív következményekkel járhat a kutatás-fejlesztés területén. A támogatás megvonása egyes medicinák árát annyira megemelné, hogy hatalmas társadalmi feszültséget generálna, és nagyszámú – elsősorban idős – szavazót fordíthat a kormány ellen. A hiányzó pénzt természetesen a gyógyszergyártókon is be lehet hajtani, azonban a szektor már évek óta fizet különadót, másfelől az egyik, egyetlen valóban innovatív iparág ellehetetlenítése a dinamikus fejlődésre alapozott gazdaságpolitika alapelveivel menne szembe.

A másik – már a megvalósulás szakaszába jutott – intézkedés a háziorvosok jelentési kötelezettségeinek internetes teljesítését vezeti be. A terv szükségszerűségét talán nem kell részleteznünk, 2011-ben a floppy lemezen, postán történő kézbesítés elképesztően elavult. Ráadásul jól illeszkedik a Nemzeti Fejlesztési minisztérium infokommunikációs megújulást célzó új stratégiájához. A netes adatküldés az első lépés lehet a kívánatos eHealth rendszer, eTaj-kártya bevezetéséhez. Ennek megvalósulása valódi áttörés lehet az egészségügyben, hiszen a felesleges betegutak felszámolásával, a kapacitás-szervező rendszerek, online adatbázisok segítségével nemcsak komoly mennyiségű pénzt lehetne megspórolni, hanem az ellátás színvonalának javulását is eredményezné. Azzal azonban úgy tűnik nem számoltak a döntéshozók, hogy még egy apró lépés megtétele is milyen komoly nehézségekbe ütközik.

A háziorvosoknak, de legfőképpen a jelentéseket készítő nővérek jelentős részének nincsenek informatikai ismeretei. Így az eredetileg az adminisztrációs terhek csökkentését célzó határozat a valóságban rengeteg pluszmunkát és bosszúságot jelent az érintetteknek. A másik probléma, hogy a vényíró szoftverek gyártóit nem készítették fel erre a váltásra, komoly gondok vannak az adatszerkezeti hiányosságok, hibajavítások területén, melyek leküzdésére fél év áll az érintettek rendelkezésére.

A kórházi struktúra átalakításával kapcsolatban még rengeteg a bizonytalanság, a Semmelweis Tervben megjelölt progresszivitási szintek nem sokat árulnak el az átalakítás lényegéről. Komoly politikai és orvosi lobbik mozognak a holdingosítás és intézmény összevonások hátterében. A fővárosban kipattant Tarlós-Szentes affér, vagy a budapesti kórházakban indított eljárások alighanem ennek a küzdelemnek csak a részfejezetei, amelyek hátterében a duális finanszírozás megoldatlan kérdései állnak, magyarán: a legatyásodott intézmények konszolidációját sem az állam, sem az önkormányzatok nem akarják magukra vállalni.

Az egészségügy példáján is jól látszik, hogy a „cselekvés bűvöletében” tevékenykedő Fidesz-kormánynak az óriási választói felhatalmazás és jogalkotói erőfölény ellenére mennyire nehéz dolga van, amikor a társadalmi térbe hatolva keresztül kívánja vinni elképzeléseit. A világos stratégia hiánya, vagy egy-egy megosztó döntés nagyon könnyen fontos választói csoportokat vagy meghatározó gazdasági szereplőket idegeníthet el Orbán-kormánytól. Érdemes tehát a közpolitika felől is megvizsgálni a kormány tevékenységét – akkor is, ha az egy-egy szakpolitikában történő elmélyülést kíván – mielőtt leegyszerűsítő állításokat fogalmaznánk meg a hatalomgyakorlás minőségével kapcsolatban.

Az általunk már emlegetett, az erős állami szerepvállalásra és erőpolitikára alapozott „hard government” valóban egy újfajta kormányzási modell kiépítését jelenti a hazai közpolitikában, sikeréről vagy kudarcáról azonban keveset tudhatunk meg az egyes részterületek beható ismerete nélkül.