Az 1940-ben készült film plakátja

A szélsőséges Kuruc.info – még július eleji, pár napig tartó lekapcsolása előtt – arról tájékoztatta a nagyérdeműt, hogy a Gede testvérek bemutatják a Jud Süsst. Aki nem tudja, hogy miről van szó: Lion Feuchtwanger 1925-ben megjelent regényéből tizenöt évvel később készült egy náci propagandafilm. A film elkészítésének munkálatait nem akárki: maga Joseph Goebbels – hivatalos címén birodalmi népfölvilágosítási és propagandaminiszter – felügyelte, s a film a nemzetiszocialista propaganda egyik legfőbb eszköze lett. A Jud Süsst Magyarországon is bemutatták, majd 1945-ben indexre került. A nyolcvanas évektől pár alkalommal, zárt körben, főleg szakmai közönség előtt, sor került a film levetítésére, de a szélesebb közönség azóta sem láthatta. Nem sokkal a rendszerváltás után szó volt arról, hogy a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum szintén zártkörű vetítésen, a Mátra moziban – ugyancsak főleg szakmabélieknek – egy alkalommal levetíti a filmet, azonban ez a vetítés a Mazsihisz tiltakozása miatt elmaradt.

A filmet a Gede testvérek a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) székházában – leánykori nevén: Szovjet Kultúra Háza – tervezték eredetileg bemutatni, de az MVSZ, majd utóbb az újpesti plébániatemplom is visszavonulót fújt. Úgy tudjuk, hogy a Westendben található Hilton már megkapta a terembért és az utolsó pillanatban lépett vissza. Bár a vetítés szervezésében szerepet kapott ifjabb Hegedűs Lóránt református lelkipásztor, volt MIÉP-es országgyűlési képviselő felesége, Hegedűsné Kovács Enikő, Budakeszi alpolgármestere is, mégsem a Hegedűs család fészke, a Szabadság téren található Hazatérés temploma, illetve annak pinceszínháza adott otthont a filmvetítésnek, hanem a Gede testvérek tulajdonában lévő pince a Hegedűs Gyula utcában. A Népszabadság szerint egyébként a vetítés illegális, mert a jogokat birtokló Friedrich Wilhelm Murnau Alapítvány nem adott engedélyt Gedééknek a film bemutatására – igaz, ők nem is kértek.

Joseph Süss Oppenheimer © www.landesarchiv-bw.desixcmsmedia

A történet röviden a következő: a XVIII. század harmincas éveiben Károly Sándor – kinek neve következetesen Karl Alexandernek volt föliratozva; rosszul: királyok, hercegek, grófok nevét ugyanis magyarítjuk –, Württenberg hercege, hogy fényűző életmódját folytatni tudja, kölcsönökért a zsidó bankárhoz, Joseph Süss Oppenheimerhez fordul, aki egyre nagyobb befolyásra tesz szert az udvarban. Praktikákkal, zsarolással, ügyeskedéssel eléri, hogy az akaratgyenge herceg teljesen az ő bábjává váljék, így teljhatalomra tesz szert Württenbergben. Károly Sándor szembekerül saját – a zsidó bankár ténykedését hevesen ellenző – nemesi tanácsával, s Württenberg a polgárháború szélére sodródik. A herceg azonban szívrohamot kap, meghal és ezzel Oppenheimer hatalmának is befellegzik. Jud Süsst bíróság elé állítják és kivégzik.

A mintegy hatvanfős közönség ránézésre teljesen átlagos emberekből állt: egy-két bőrfejű, ha volt, gárdista egyenruhában pedig senki. Jelentős részük valószínűleg nem él rosszabbul, mint hat éve. Valakinek a pólóján a következő fölirat volt olvasható: „Holokausztrofóbiás vagyok”. Egy, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom emblémáját a pólóján viselő, általam nem ismert fiatalember pedig így szólított meg: „Szegő úr, biztos, hogy ide akart jönni?” Mindössze egy ismerős arc tűnt föl a közönség soraiban: Dénes János volt MDF-es, majd MIÉP-es országgyűlési képviselőé, aki 1956-ban a Kőbányai Gyógyszergyár munkástanácsának elnöke volt, majd tizenöt évet kapott, ebből hatot le is ült.

A filmvetítés megkezdése előtt valaki a közönség soraiban fölállt, csöndet kért, majd közölte, hogy a világ egyik legundorítóbb emberéről szól a film. A másik szerinte: Winston Churchill.

Ferdinand Marian. Megzsarolták, és elvállalta a szerepet © www2.tu-berlin.de/presse/

A Jud Süss silány, igen silány film. Az egész annyira direktben antiszemita, hogy hajlamos vagyok arra gondolni: az ideológiailag nem eléggé képzett német birodalmi nézőben – főleg, ha volt benne az önálló gondolkodásra való minimális igény, ami persze hétévnyi totális diktatúra után, 1940-ben már lehet, hogy kihunyt – a rendező szándékaival ellentétes hatást érhetett el.

Persze ezen érvelés ellen szól, hogy zsidóirtás előtt a filmet előszeretettel vetítették le SS-egységeknek – s az eredmény kétségkívül a vetítést igazolta. Tegyük hozzá, a főszereplő, Ferdinand Marian először visszautasította a szerepet, s csak azután vállalta el mégis, hogy Goebbels megzsarolta félzsidó nevelt fiának a biztonságával.

Az évszázadok óta jól ismert antiszemita klisék többségével találkozhatunk a filmben, s nem is túl cizelláltan: a zsidók fukarok, hataloméhesek, zsarolnak, üzérkednek, s persze megrontják – ezzel az öngyilkosságba hajszolják – az ártatlan szőke keresztény leányt. Az öreg rabbi összevissza harákol, emellett a csillagokból jósol, aminek a valósághoz vajmi kevés köze van, tekintve, hogy – mint a hvg.hu megkeresésére Radnóti Zoltán rabbi elmondta – a csillagjóslást a Tóra szigorúan tiltja.

A film egyik mellékszereplője a herceg őrségének egyik fekete tagja, aki segít Oppenheimer ellenségeinek. Ergo: négy évvel azután, hogy a berlini olimpián J. C. Owens győzelmével nevetségessé tette Hitlert, egy fekete még mindig inkább volt pozitív figura, mint egy zsidó.

Ráadásul a film – bár Feuchtwanger regényére épül – annak teljesen kiforgatott, meghamisított adaptációja. Az eredetileg nem antiszemita könyvből lett egy szélsőségesen antiszemita film, de mindezt anno a náci propaganda úgy adta el, hogy „ebben semmi antiszemitizmus sincs, hiszen még a zsidó Feuchtwanger is elismeri, hogy ilyenek a zsidók”. Már maga a bevezetés is hazugság: a kezdő felirat szerint a történet valós.

Az engem megszólító fiatalember – leginkább egyetemistának néztem – a film végén megjegyezte: „Elgondolkodtató”. A film vége előtt nem sokkal, Oppenheimer kivégzésekor a közönség tapsviharban tört ki. Na, ez az, ami elgondolkodtató.

Szegő Péter