Nem siratni jöttem Balog Zoltánt, de az se volna helyénvaló, ha szó nélkül néznénk végig a bukását. Nem sok minden történik ma a politikában, ami örömet okoz, úgyhogy becsüljük meg a villanásnyi derűt. Hogy legalább ő eltakarodik. Tudjuk, nem lesz jobb ezután se, de Balog Zoltánt sosem fogjuk visszasírni.

Alá tartoztak az érdemi politika legfontosabb területei. Sajnos már egy egész generációnak nincs emléke arról, hogy eredetileg kormányzás alatt nem kizárólag a rémhírterjesztést, a manipulációt és az egyet nem értők eltaposását értettük. Hanem például az volt a téma, hogy mi folyik az iskolákban és a kórházakban. És legalábbis gondolkodtak azon politikusok, hogy vajon hogyan tehetnék ezeket jobbá.

Sőt, amikor reformterveik nem kapták meg a politikai támogatást, fogták magukat, és lemondtak. Ezt azért tették, mert hittek valamiben, akartak valamit, és némelyik még értett is hozzá. Balog volt az első, akinek mindegy volt, mi történik.

Igaz, előtte még nem egyetlen miniszter képviselte a kormányban a közoktatás, felsőoktatás, egészségügy, szociális háló, civil szervezetek, egyházak, kultúra és a sport ügyét. Ez a minden villanyoszlopnak szalutáló jámbor balfasz olyan portfóliót kapott a nyakába, ami alatt nála gerincesebb élőlények is rakás szerencsétlenséggé roskadnának össze. Nem is tárca, hanem vagon.

Az ősbűnt nem ez a mazsolává töppedt alak követte el, hanem Orbán Viktor. Akkor, amikor összesöpörte az őt nem érdeklő témákat egy porzsákba, ráfirkantotta, hogy „emberek”, odapasszolta Balog Zoltánnak, és röhögve elszaladt. A sokkal egyszerűbb sorsra kalibrált, karót nyelt, engedelmességre tenyésztett gyáva pap meg ott maradt a zsákkal, és hat éven át zavartan nézegette.

Érdemi döntéseket nem hozhatott. Pontosan tudta, hogy a miniszterelnök kurvára nem kíváncsi a véleményére. Szomorkás estéken nyilván belátta, hogy ez jogos, hiszen senki mást sem érdekel, mit gondol Balog Zoltán a huszonegyedik századi oktatásról, a külföldi egyetemek szerepéről, az egészségbiztosítási rendszerről vagy a Higgs-bozonról. Még őt magát sem, hiszen nem is gondolt semmit.

Mozgástere mégis volt: Orbán azért bízta rá ezeket az ügyeket, hogy csendben, csökkentett módban üzemeltesse, pacifikálja, és neki a kormányülésen ne kelljen órákig foglalkozni holmi proligyerekekkel, kórházi fertőzésekkel meg efféle bohóságokkal. Ezen belül szabad kezet kapott; milliárdok felett diszponált, és akár tehetett volna jót is. Ettől a mozgástértől meg is rettent, és igyekezett a legvulgárisabb konzervatív szamárvezető mentén kitölteni. Egyáltalán nem is próbált felzárkózni, tanulni, körülnézni a világban, képviselni gondolatokat. (Még annyira sem, mint Áder János, pedig vele nehéz nullaságban versenyezni.) Arra viszont volt esze, hogy megpróbálja elhallgattatni az összes tanárt, orvost, kórház- és iskolaigazgatókat, nehogy kiderüljön a turpisság. Balog Zoltánnak köszönhetjük a félelmet, amely a magyar értelmiség derékhadát kerékbe törte.

Senki sem kérdezte őt, amikor eldőlt, hogy nekimennek a CEU-nak. Nem kérdezték a szuperkórházról, és – noha elvileg a sport is hozzá tartozott – nem volt beleszólása sem az olimpiarendezés, sem a vizes vb, vagy az eszement stadionépítések kérdésébe. Azt intézték egymás közt tolvajok és más bűnözők. A közoktatás egyik legfontosabb problémáját, a digitalizációt a miniszterelnök kivette a kezéből, és rábízta – dobpergés – Deutsch Tamásra.

Running man

Éveken át próbálta eljátszani, hogy a helyzet magaslatán van. Államtitkárok cserélgetésével védte a seggét, amikor már szájközépig ért a szar. De mivel totál hülye volt minden részterülethez, rendre fogalmatlanokat nevezett ki. Vagy azért, hogy ne legyen a házban nála okosabb, vagy mert nem is tudta felmérni, ki kicsoda.

Közben valamit mégis kitanult. Na nem az egészségkasszákat vagy a sikeres tanítást, hanem a menekülést. Minden erejével kerülte, hogy kérdésekre kelljen válaszolni. Egyszer megpróbálta, nem sült el jól, aztán meggyőzte magát, hogy aki egyáltalán jelentkezik az ő óráján, az lázadó. Ennek csúcspontja volt, amikor közölte az újságíróval, hogy majd akkor nyilatkozik nekik, ha megtérnek. Ha volna isten, ebben a pillanatban reccsent volna rá egy égő csipkebokorból: mit képzelsz te magadról, hülyegyerek? Mit jelent szerinted az a szó, hogy miniszter?

Már csak meg akarta úszni. Tudta, hogy alkalmatlan, hogy igazából semmi keresnivalója nem volt itt, és ha egyáltalán hívő még, akkor talán megtalálta a bűntudat is. Mert bűnösök vagyunk valamennyien, de nem mindenki kúrhatja el több százezer gyerek életét, juttat a temetőbe sok ezer menthető beteget, és pusztíthatja el Magyarországon azt, amire még a határokon kívül is kíváncsi a világ.

Schmitt Pál bukása óta nem volt részünk ebben a különös, kísérteties, mégis kellemes érzésben. Amikor kimegy valaki a szobából, és többen leszünk.