A heves migránsellenesség, a menekülők pusztító hétfejű sárkánnyá mitizálása, az ellenségesség, a félelem, a pánik elhintése nem csak azért baj, mert a földönfutó emberek, asszonyok és gyermekek életén nem segít, hanem mert elhinti az intolerancia magvait, és a szolidaritás tagadásával részben vagy egészben kiirthatja a lélekből az együttérzés képességét.

Nem csak a menekültekkel való együttérzés hiányáról beszélek, hanem a totális érzelmi sérülésről, amely következtében a kormánypropagandától elkábult magyar akkor sem ismeri a szolidaritás érzését, ha a saját elesett, szegény, öreg vagy éppen beteg honfitársairól van szó. Sőt, szerény tapasztalataim alapján meggyőződésem, hogy akiben a szolidaritást félelemmé torzította a médiából, a plakátokról és a nemzeti konzultációból ereikbe szivárgó méreg, az a saját családtagját, családtagjának az övétől eltérő értékeit, véleményét, viselkedését is ellenségesebben, értetlenebbül figyeli.

Véletlenül sem vetném össze a két rendszert, de amikor a nácizmus idegengyűlölete átszőtte a német nemzetet, a Hitler-hívők nem csak a zsidókat utálták engesztelhetetlenül, hanem az angolokat, franciákat, oroszokat és minden más nemzetbelit. Sőt a saját honfitársaikat is megfojtották volna egy kanál vízben, ha azok nem értettek velük egyet. Tény: a nácizmust elutasítók kevesen voltak, és akik voltak, talán azok többsége is némán, cinkosan tűrte a történteket.

Ez Magyarországon sincs másképpen. A méreg hat. Már a tisztességes emberek térde is megremeg, ha egy iszlám hitűre gondolnak. Az ember esendő állat. Nem mentem fel, bár el sem ítélem.

Érdemes eljátszani azonban azzal a gondolattal, mi lett volna, ha a mintegy ezerkétszáz ellenőrzött menekültet befogadja az ország? Mi lett volna, ha a média meg a plakáterdő (no, meg újabban az óvodáktól és az iskoláktól kért terrorellenes intézkedési terv) nem a félelmet, a gyűlöletet meg a pánikot sugározza, sugalmazza, hanem bemutatja a befogadottakat, sőt gyűjtést szervez nekik, és elviszi őket a falvakba, a városokba, azaz közel az emberekhez, hogy szemtől szemben elmondhassák, hol éltek, hogyan éltek, és miért kellett ott hagyniuk a lakásukat, a boltjukat, a munkájukat, élő és halott rokonaikat szülőhazájukat – az életüket? Miért kellett elmenekülniük?

Ezeken a – feltételezhetően – katartikus találkozásokon, valamint a – tegyük fel − együttérző média támogatása segítségével országosan kialakulna a szolidaritás érzése. A szolidaritás, amely ugyanúgy totális lenne, és a menekülteken kívül a honfitársainkat, a családtagjainkat is érintené, amiképpen most a szolidaritás hiánya, az ellenérzés.

Erről a lehetőségről azonban momentán lekésett a nemzet. A kormány választási gyűlöletkampányát nem érdekli a magyar jellem lezúzása, tönkretétele, amint Hitlert sem érdekelte a német jellem elpusztítása, amelyet „soha ily ördögi kegyetlenséggel sárba nem tapostak” (Erich Kästner, 1946).

Nem ez az első alkalom a történelemben, hogy az ország vezetése farkasokat nevel a legártatlanabb bárányokból is. Ismerjük a műsor végét. Jön a bukás, az összeomlás, lelki trauma, amint az első és második világháború után.

Tény: nagyobb idiotizmust, megterhelést is kibírt már ez az ország.

Ámbátor ez nem vigasztal. Ideje volna abbahagyni az önsorsrontást. Úgy tudom, megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.

Vagy nem?

(A szerző író)