Ezt se hittem volna, de eljött az az idő is, hogy a Mandiner nevű portálról ajánlok cikket. Olvassák el ezt a Szepesi Nikolettről szóló korrekt, okos írást. Ami azért is hasznos, mert így nem kell ismertetnem a tartalmát, és nem szükséges a kelleténél jobban elmerülnöm a medencék olykor kegyetlen, olykor fülledt világában. Képletesen mármint. Mégsem tudom – továbbra is képletesen – megúszni, ugyanis föltűnt a Hajdú Péternek hívott ökológiai lábnyom, és hozta szokott formáját.

A „szokott forma” alatt azt kell érteni, hogy kifejezéstelen tekintettel, monoton fejhangon – melyet véletlenül sem színez át az interjúalany iránti kíváncsiság – darál le úgynevezett beszélgetéseket, s hogy maga iránt az érdeklődést valahogy fönntartsa, kénytelen a legbensőbb valóját adni: az érzéketlen tahóságot.

Legújabb húzása, hogy meginvitálta Szepesi Nikolett volt úszónőt, aki úgy hitte, hogy most megjelent könyvéről csevegnek majd. „A műsorvezetőnek azonban más terve volt, a meghívott vendégek között ugyanis ott volt, az a 83 éves egykori masszőr, akiről Szepesi azt állítja: még kislánykorában molesztálta” – szivárogtatott Hajdú az újabban a miniszterelnök családi képalbumaként és házi chatfórumaként szolgáló lapnak. Az exúszó állítólag sokkos állapotba került. Az ész pedig megáll.

Nem kedvem szerint valók a mindenféle aljasságokat, bárdolatlanságokat, olcsó szexista megjegyzéseket kísérő menetrend szerinti tiltakozások. Szavakkal szemben szavakkal kell küzdeni, s nem petíciókkal meg szájzárral. Illés Zoltán pőrén paraszt kiszólása elleni fölzajdulásban is érzek némi mesterkélt haragot, elég lett volna elintézni annyival, hogy bunkó vagy, Zoltán; mondott érdekesebbeket is az államtitkár úr. Ám ezúttal alapvetően más esett forog fönn.

Adott egy föltételezett elkövető, akivel kapcsolatban folyamatosan érkező vallomások erősítik a gyanút, és adott egy vélelmezett áldozat. Továbbá adott – illetőleg Hajdú által létrehozott – szituáció, amelyre a tettes fölkészülhetett, az áldozat viszont nem. Mindennel, ami szakmaiság, felelősség, emberi érzés ellentétes eljárás. Eleve kérdés persze, hogy egy fiatalt ért szexuális inzultust le szabad-e rántani celebperpatvarok hajdúpéteri szintjére.  

 „A büdös céda, ő kereste magának a bajt, végighaknizza a kefélései történetével a fél világot, most meg csodálkozik” – tör föl a vox populi. Aki bulvárnak megy, ne sírjon, ha lenézik – hangzik a szentencia finomított változata.

Hát, nem.

Aki ír, az nagyrészt saját élményei alapján teszi, a könyveit pedig eladja. Így van ez a tinilányok és magányos háziasszonyok lelki támaszával, a „ha kitárod a szíved, attól még nem jön be a huzat” szerű bölcsességeket ontó Oravecz Nóra kisasszonnyal vagy akár Kertész Imrével is. Szepesi Nikolett élményei pedig jó okkal tartanak közérdeklődésre számot az intim részleteken túlmenően is.

Elgondolkodhatnánk például azon, hogy ér-e annyit bármilyen olimpiai helyezés, hogy generációk nyomorodjanak meg olyan helyeken, ahol szörcsögő, kis Priapusok nyúlkálnak gyereklányok combjai közé, és mohó kezükkel taperolják alig domborodó keblüket, és könyörtelen hajcsárok teszik elviselhetetlenné megannyi évüket, hogy aztán a villódzó képernyők előtt pókhasú férfiakat öntsön el a büszkeség, hogy már megint mennyi érmünk van – a Nobel-díjasokról nem is beszélve! –, ilyet se tudnak a labancok meg a csigazabálók, majd kibontanak egy dobozos sört, diszkréten megvakarják a töküket, és a pillanatnyi emelkedettségükben rázendítenek a „Felkelt a napunk…”, vagy a „Szállj sólyom szárnyán…” kezdetű himnuszok valamelyikére. Ezzel mellesleg a Frizbi nézettségére is magyarázatot találtunk.

Itt nem az úszónő bocsátotta áruba magát, hanem ismételten egy félmonopolhelyzetben lévő csatorna, s annak beszállítója áldozta föl az ízlést, az együttérzést néhány csilingelő zsetonért. Szepesi Nikolett bepillantást engedett az uszodák embertelen világába, és ha most eltakarítja az útból Hajdú Pétert is, úgy duplán köszönettel tartozunk neki.