Amikor kollégánk 39,6 fokos lázzal gyerekrendelőbe vitte a kisfiát, és nemcsak hogy helyettesítés nem volt, de egyetlen másik doktor rendelőjébe sem sikerült bekerülniük, akkor egyrészt a Facebookon megosztotta a történteket, másrészt elvitte a Heim Pálba a gyereket, ahol szerencsére rendesen ellátták. Kollégánknak valószínűleg kifejezetten szerencséje van, hogy nem azt tanácsolta neki a dokija, hogy "Tudja mit? Nyalja ki!", így érzékeltetvén finoman, hogy a mai magyar egészségügyben a rendelésen meg nem jelenő orvos is a tápláléklánc tetején trónol, onnan beszél a telefonba úgy, ahogy csak kedve van.

De mit tehetünk mi, az államosított eü-rendszer betegei, ha panaszt akarunk tenni? Mert ügyet akarunk kivizsgáltatni; mert azt akarjuk, hogy ne legyen következmények nélküli műtét, orvos, rendelő; mert nem nyilvános a szakorvosok korrupciós árfolyama; csak úgy, merő passzióból, mert úri jókedvünk úgy tartja; mert nagyon sok a szabad időnk; mert összeférhetetlenek vagyunk; mert az átkosban is próbáltunk szólni és az idézett orvos állampolgári típusa üvöltött ránk, hogy ne ugrálj, örülj a fentről kapott apró szabadságnak. Mert csak.

Néhány évvel ezelőttig egészen jó dolgunk volt, mert a szemkilövető, hazug tömeggyilkos 2006-ban bevezetett egy teljesen européer intézményt, úgy hívták, hogy Egészségbiztosítási Felügyelet, hatóság volt, olyan jogkörökkel, hogy az orvosok beszartak tőle, önállóan dönthetett, büntethetett, olyannyira, hogy az ombudsman 2011-ben meg is állapította: a felügyelet megszüntetésével "sérült a betegek emberi méltósághoz, önrendelkezéshez, tisztességes eljáráshoz és jogorvoslathoz való joga."

A fülkeforradalom ugyanis az eü-ben egyebek mellett azt jelentette, hogy az emberek túlnyomó többsége arra hatalmazta fel az új, immár a magyar emberek érdekeit védő vezetést, hogy a) rögvest államosítsa az intézményeket, a járóbeteg-ellátástól a háziorvosokig, b) iktasson ki minden olyan féket és ellensúlyt a rendszerből, amely a rendszer akadályát képező betegek érdekeit szolgálhatná. Megtörtént. A Fidesz szélnek eresztette az Egészségbiztosítási Felügyeletet, mondván, ne hízlaljuk a bürokráciát, majd előbb az ÁNTSZ-hez (!) utalta a betegek panaszait, majd létrehozott egy másik hivatalt, hét régióban, mintegy száz munkatárssal, csak hogy véletlenül se hízlaljuk a bürokráciát.

Igen ám, de ez a hatóság nem az a hatóság.

Ennek a most felállított hatóságnak csinos, értelmes tekintetű szőke nő a főigazgatója, aki a legfontosabbnak a "partnerséget" tartja, "abban a reményben, hogy közös munkánk nyomán orvosok, ápolók, betegek, szociális intézményekben ellátottak és gyermekek egyaránt jobban érezhetik majd magukat a mai Magyarországon." Ez jó ötlet lenne, ám a hivatal bemutatkozó sajtótájékoztatóján simán kiderült: az OBDK "valódi jogosítványok híján inkább tanácsadó szervezetként működik a jövőben."

Ez kell nekünk ma, tanács. És csak béke legyen. Partnerség. Nekünk, pácienseknek ilyen, hatáskör nélküli, lényegében dokumentációkat őrző-védő hivatalra van szükségünk, amely nem mellettünk áll, hanem mellettünk és az orvos/kórház mellett, mediálni próbál, "amolyan hibajelző szerepet tölthet be", a honlapon van sok mailcím, zöldszám, pirburg, párkáp. És egy csinos, értelmes tekintetű szőke nő, aki közli, hogy egyszerre akarják "érvényesíteni a betegjogokat" és segíteni "a kormány által támogatott, az egészségügynek új irányt adó Semmelweis Terv megvalósulását."

Erre van szükség. Mert Szócska Miklós anno úgy látta, "a magyar rendszerben nincs szükség ilyen ütő-verő ellenőrző testületre, és csak gerjesztette a feszültséget az orvosok és a betegek között." Amely feszültségek most, hogy nincs már ilyen hivatal, szépen meg is szűntek, nyilván. Azért ne zárjuk ki teljesen azt, hogy ma pontosan olyan, az ellenérdekelt felet ütő-verő ellenőrző szervre van szükség, amely minden teketória nélkül azok oldalán áll, akik ezt az egész őrületet a közpénzükön fenntartják, de hol csak betegek, hol szisztematikusan belepusztulnakaz államosított magyar egészségügybe.

Ezek lennénk mi. A rendszer betegei.