© Ken Bendiktsen

A Keith által csak "környezeti légtisztítónak" nevezett berendezés nátrium-hidroxiddal feltöltött gyűjtőtornyok csoportja. Az ezekben található reagens a levegő széndioxid-tartalmát köti meg, a berendezés többi eleme pedig az így összegyűjtött szennyező anyagot vezeti el gyűjtőhelyekre. Míg Keith csoportja még nem hozta nyilvánosságra a tárolással kapcsolatos részleteket, valószínű, hogy vagy az óceán mélyén elhelyezett csövekbe vagy földalatti barlangokba vezetik le a szén-dioxidot.

A légtisztító technológiáját először az 1950-es években vetették papírra, a csoport megoldása azonban jóval energiahatékonyabb, a Calgary Egyetem sportstadionja mellé telepített hétméteres prototípus kezdeti eredményei pedig igen ígéretesnek bizonyultak. A tesztek azt mutatták, hogy a gép kapacitásának csupán 10 százalékát fordítja arra, hogy a saját működéséből felszabaduló szén-dioxidot megkösse, a maradék 90 százalékot szabadon fordíthatja a levegő megtisztítására.

Nagy előnyének számít az, hogy nem kell közvetlenül széndioxid-kibocsátó gépekhez kötni, még csak a közelükben sem kell lennie. Egy Kínában letelepített tisztító Európa vagy Észak-Amerika levegőjét is képes tisztítani a távolból a csoport szerint, így a rendszereket oda lehet telepíteni, ahol az összeállítás és karbantartás költségei a legolcsóbbak, illetve ahol közel vannak a széndioxid-tároló egységek. 

A széndioxid-csökkentés különféle módozataival máshol is jó eredményekkel próbálkoznak: a Georgiai Technológiai Intézetben májusban jelentettek be egy olyan HAS (hiper-elágazásos alumino-szilícium-dioxid) nevű többszörhasználatos anyagot, amely a széntüzelésű erőművek által kibocsátott szén-dioxidot gyűjti be. Ennél meglepőbb volt az a római Dio Padre Misericordioso templom, amelyet különleges titándioxid-réteggel borítottak be - az anyag a napfény UV-sugarai hatására elkezdi oxidálni a szerves, szén-alapú szennyeződéseket.