Sz. Márton akkoriban ugyanolyan termetű volt, mint én, így nem esett nehezemre kikerülni őt, amikor már láttam, hogy a labda elgurul irigylésre méltóan hófehér Adidas cipője mellett, amit természetesen senki sem hozott összefüggésbe azzal, hogy a F.Város csapata abban az évben jutott be a Bajnokok Ligájába és Sz. Márton édesapja volt akkoriban a F.Város elnöke.

Sz. Márton azonban utánam kapott, kibillentett egyensúlyomból, én pedig belerúgtam Sz. Márton vádlijába. Hirtelen haragú voltam akkoriban, és hát már éppen elindultam volna a kapu felé, amit nyilvánvalóan góllal fejeztem volna be, ha az ember bebőröz valakit, annak többnyire gól a vége. Az olimpikon elesett, térdét zöldre festette a fű, de gyorsan felpattant és ordítozni kezdett.

„Gyere be a vízbe’! Játsszuk le a vízbe’!”

Egészen közel állt az arcomhoz, és a karját széttárva, vállát megemelve kakaskodott, várta a választ. Körülnéztem. A helyzet kínos volt, embertelenül kínos, de mégis meg kellett kérdeznem. Nem kérdezhettem mást.

„Milyen vízbe’?”

Ekkor Sz. Márton is körülnézett, arca elsápadt, majd szó nélkül faképnél hagyott. A mérkőzést természetesen mi nyertük. Mindezt azért mesélem, mert úgy érzem, ennek a traumának a feldolgozása nélkül Sz. Márton nem juthat egyről a kettőre. A magyar csapatnak szüksége van Sz. Mártonra. Két vereség után szüksége van egy jó Sz. Mártonra, hogy felálljon a padlóról.

Fülöp Máté

Így hát kimondom ország s világ előtt: tojok az egészre, Marci! Ne nyomasszon ez a hülyeség, mindenkinek vannak rossz napjai, borítsunk fátylat a múltra.

Hajrá Marci, szurkolok neked!