Thomka Beáta és Nagy Boglárka szerkesztésében a Kalligram tavaly hozta ki Mészöly Miklós (1921–2001) Műhelynaplóit. A kiadó ajánlója szerint „a szerző kéziratos hagyatékában található, 1948 és 1988 között keletkezett, nem publikált noteszek, füzetek, határidőnaplók anyagát tartalmazza. Ezek a szövegdokumentumok a szerző munkásságának szerves részei. (...) Egyértelműen alkotói előmunkálatokról tanúskodnak, melyeknek értéke a 20. századi magyar művelődéstörténet szempontjából sem lebecsülendő. Egy jelentős író műhelymunkájáról, igen széles körű intellektuális és szakmai érdeklődéséről, valamint fogékonyságának olyan összefüggéseiről tanúskodnak, amelyeket megjelent művei alapján nem feltétlenül azonosíthattak eddigi olvasói és művének kutatói. A szerzői előmunkálatok korpuszához tartozó szövegek szakszerű feldolgozását és mostani közzétételét e belátások indokolják.”

Nos, Wilheim szerint semmi sem indokolja a majd’ ezeroldalnyi „szövegkása” megjelentetését. A könyv nem csak unalmas és érdektelen, de ami még inkább lehangolja kritikusát, hogy esetében „intellektuális naplóról szó sincs”. Szerinte a szerkesztők alapvető hibát követtek el, amikor a fénymásoló előtti időszak szó szerinti, Mészöly hatvanas és hetvenes években kézzel írt jegyzeteinek valamiféle mélyebb értelmet tulajdonítanak. „Ebben a formában használhatatlan, élvezhetetlen fűrészpor” – szól a kritikusi ítélet. A kiadvány csupán a Mészöly-filológusoknak jelenthet valamit – közéjük tartozik az író monográfusaként is ismert Thomka –, a közönségnek semmit, éppenséggel elrettenti az olvasókat a XX. század nagy magyar írója valódi életművének megismerésétől.

Wilheim szerint az sem érv, hogy számos nagynak, Jókainak, Aranynak vagy Csokonainak is közreadták már minden leírt szavát. Hiszen ezek a régi jegyzetek önmagukban is forrásul szolgálhatnak a XIX. századi állapotok és lehetőségek megértéséhez, de a Műhelynaplók nélkülöznek szinte minden irodalomszociológiai érdekességet, mert csupán az derül ki, hogy Mészöly lényegében minden forrásmunkához hozzáfért. (Lásd még adalékként Woody Allen álfilológiai írását, A Metterling-cédulákat, amelyben a novella hőse a „mester” mosodai céduláit veszi górcső alá.) Ehhez képest a könyv hosszú oldalakon idéz Camus-szövegeket, amelyek nincsenek lefordítva, de még jegyzettel sincsenek ellátva, hogy az árva franciául nem olvasó legalább megtalálja magyar változatukat.

Sejtésünk szerint a koncepcionális gondoknál is fájóbbak a szerkesztőknek az ő munkájukat minősítő ítészi megállapítások. Példaként egy a „becsületsértőek” közül: „ez a publikáció a filológia megcsúfolása és a közreadói munka szégyene, mindehhez tipográfiai botrány”. Wilheim András szerint a hibajegyzék hosszú oldalakat töltene meg. Olvasóként azért sajnáljuk, hogy nem idéz közülük többet. Megelégszik azzal, hogy a szövegtagolás sutaságait ostorozza. Úgy véli, az esetlegesen kiválasztott, hasonmásban közölt Mészöly-jegyzetek egy dologra jók: megmutatják, hogy „jószerivel egyetlen oldal sincs, ahol ne lenne pontatlanság, félreolvasás, ordító hiba”.

„Megszületett egy jó szándékkal, ám kevés judíciummal létrehozott kötet; jó lenne mielőbb megfeledkezni róla” – összegzi lesújtó véleményét Wilheim András a „felesleges könyvről”.

(Holmi, 2008/4)