A pápai kollégium udvarán a hatvanas évek nyugati diákforradalmárainak gesztusait ismétlő, vad és gyönyörű lányok és fiúk nem pusztán egy színházi-filmes kísérlet részesei. Pedig Kardos Ferenc rendező az avantgarde kísérletekkel, a happeningművészettel is érintkező csoportszínházi formában játszatta el tizen- huszonéves szereplőivel 1848-49 történetét. A játékot megszakító elemző viták formailag a KISZ-klubok politikai délutánjait idézik, de az értelmes beszélgetés fájó hiányát demonstrálják. A csapatban benne van Oszkay Csaba is, az éppen akkor betiltott Orfeo társulat tagja, s jól működik együtt a más színházi nyelven beszélőkkel: Dörner Györggyel, Csizmadia Tiborral, Can Togay-jal, Kánya Katával, Blaskó Péterrel és a mozgásszínház felé induló Angelus Ivánnal.
A diákok saját történelmi tanulmányaikat is lerombolják, amikor nem visszhangozzák a hivatalos verziót: itt Petőfi nem lánglelkű poéta, Görgey nem áruló, Kossuth nem bölcs vezér. Legfőképpen azonban azt üzenik a nézőnek és a hatalomnak, hogy semmi sem idegenebb a forradalomtól, mint ha az állam monopolizálja. Ha csak jelképesen is, de visszaveszik 1848-at az önmagát folytonosan ’48 szellemével legitimálni akaró szocialista rendszer kezéből, és azoknak adják, akiket illet: kortársaiknak.
Hiba volna a Petőfi’73-at rendszerkritikus, igazi rebellis filmmé avatni, mindössze tiszta beszéd a mellébeszélés és elkenés korszakában. A zenék, a Tolcsvay zenekar és az Illés felvonultatása, a mozgás szabadsága, a ruhák nyugatias, laza viselete rásegítettek a folyamatra: kultuszfilm született. A két évvel korábbi, Gazdag Gyula rendezte Sípoló macskakő még csak intellektuálisan boncolgatta a lázadás lehetőségeit, a Petőfi '73 érzéki szintre hozta: egy dallal, egy farmernadrággal, egy Petőfi-verssel. Aki nem borzong bele abba a sorba, hogy "Akasszátok fel a királyokat!", sosem volt fiatal.