Nagyon nem értek egyet azokkal, akik szerint Orbán kedden „megnyerte a mecset”, sikerült kialkudoznia magát a helyzetből, a Néppárt amúgy is csak keménykedni akart egy sort a klasszik européerek kedvéért, igazából eszükben sem volt a Fidesztől megszabadulni. Ez indokolatlanul bonyolult, és kissé konteószagú megoldás. Nézetem szerint az a helyzet, hogy az Európai Néppárt (EPP) frakcióvezetőjének hárompontos feltétele – ami vélhetően a Weber-ultimátumként szerepel majd a történelemkönyvekben –, akkora politikai pofon a Fidesznek, amekkorát a 2010-es hatalomra kerülése óta nem kapott.

Mivel Orbán nagyon szerette volna megtartani a pozícióját a legerősebb uniós frakcióban, a múlt héten csak kapkodott fűhöz-fához, „égtek a vonalak”, felhívogatott mindenkit, hogy próbálja kikönyörögni magát a satuból, és ne az legyen a jobbközép legerősebb pártcsaládjában való megmaradás feltétele a számára, ami. (Vagyis: azonnal felhagyni a Brüsszel-ellenes kampánnyal, elnézést kérni az eddigiekért, és megpróbálni visszacsinálni a CEU ellehetetlenítését.)

Emlékezzünk, a weberi nyitányt jó másfél napos komikus önérzeteskedés követte a Fidesz részéről, aztán Orbán úgy döntött, duzzogva-morogva lecserélteti a Junckert Európa megrontójaként ábrázoló kampányplakátot valami jó kis családtámogatósra („nem is értem, miért kellett ebből casus bellit csinálni”, nyilatkozta méltatlankodva a nőnapra meghívott ellenzéki újságíróknak), és úgy gondolta, most akkor minden rendben lesz. Hát baromira eltaktikázta magát. Weber lényegében megüzente, hogy jó az irány, de messze nem vagyunk készen, a követeléscsomag változatlanul fennáll, Herr Orbán.

Valamelyest enyhülhetett a gallér szorítása a miniszterelnöki tokán, mikor a frakcióvezető bejelentette, hogy a magyar fővárosba jön személyesen tárgyalni vele; sokan ezt dörgölődésként, visszakozásként értékelték. De ami kedden történt, az elegáns, hűvös és kemény diplomácia iskolapéldája volt. Weber megmutatta, hogy a feltételek nem puhulnak, hanem szigorodnak. Első útja szimbolikusan a CEU-ra vezetett, és az Orbánnal való zárt tárgyalás után nem tartott közös sajtótájékoztatót a protokoll szerint, hanem kiállt egyedül, és elmondta, hogy a feltételek továbbra is fennállnak: ha a Fidesz nem módosít az „illiberális” és Brüsszel-ellenes irányvonalon, akkor felfüggesztik, majd kizárják a Néppártból.

És itt ugye fontos néhány dolgot tisztán látni. Valójában sem Brüsszelt, sem a Néppártot, sem magát a plakáthőssé avanzsált Junckert nem az érdekli önmagában, hogy a magyar fővárosban milyen plakátok éktelenkednek. Az érdekli az EPP-t (hiszen Manfred Weber nyilván nem magánakciót folytat, hanem a frakció akaratát közvetíti), hogy a Fidesz már rég nem nevezhető jobbközép, kereszténydemokrata pártnak, valamint hogy Orbán a közelmúltig, azzal a jól ismert kedélyes vigyorával, egyre büdösebbeket csinált a család (Parteieinfamilie) asztalára. Ez pedig ebben a klubban nem viselkedés. Azonkívül az EPP is válaszúton van, és láthatólag nem akar a radikális euroszkeptikus irányba elmozdulni.

A Juncker-plakát nem a probléma volt, hanem a probléma egyik tünete és kiteljesedése, az utolsó csepp a pohárban. Ezért is tette Weber most egyértelművé, hogy nem csupán néhány plakátnak, hanem Orbán egész unióellenes politikájának a lecserélést várja el. Ezt pedig a szerda reggeli ZDF-interjúban tovább erősítette, mondván, „elfogyott az Orbánnal szembeni türelem”. Értsünk már a szavakból: ha egy kompromisszumkereső tárgyalás után ilyen mondatok hangzanak el, az nem sok jót jelent.

A CEU-ügyet visszacsinálni is rendkívül látványos politikai harakiri volna (ha lehetséges lenne egyáltalán), de hátra van még ugye a bocsánatkérés követelménye is, ami aztán nagyon nem Orbán stílusa. Jó, az már bevett stratégiai eszköz, hogy egy politikai szereplő bizonyos helyzetekben kénytelen-kelletlen eszkuzálja magát, és Orbán tett is olyan jelzést, hogy elnézést kérni elvileg nem volna ellenére; azonban a komplett Brüsszel-ellenes kampányért megkövetni az EPP tagpártjait, ez a radikális euroszkeptikus Orbán számára azt jelentené, hogy az egész eddigi politikájának lényegét nyilvánosan megtagadja. Ha megfogadja Silvio Berlusconi tanácsát, és megpróbál kinyögni valami elfogadhatót, az eddigi pályafutásának legkínosabb, egyben legmulatságosabb makogása lesz. (Már a legutóbbi, ezzel kapcsolatos megnyilatkozás is – kb. „szívesen bocsánatot kérek, bár nem értem, hogy miért” – rendkívül szánalmas volt.

A Néppárt nem hülyék gyülekezete, pontosan tudják, hogy lehetetlent kértek a magyar miniszterelnöktől. Orbán egyszerűen nem tud jól kijönni ebből a helyzetből – győzelemre már nem is játszik, legfeljebb a veszteség minimalizálására. Nagyon nem valószínű olyan fordulat, aminek eredményeképp a Fidesz maradhat a Néppártban, azon kívül kerülve pedig nagyon kérdéses, hogy mekkora politikai játéktér marad számára az unióban.

Ha Orbán valamiképp kegyelmet kap, akkor is csak a folyosóról visszakéredzkedett, égő fülű kisdiákként ülhet vissza a padba. Weber elegáns diplomáciai sakkhúzása annyit tesz, hogy „Viktor, a nagy pofának ezennel vége”. Amit pedig Orbán az új helyzethez való alkalmazkodással (vagyis a klasszikus, adenaueri értelemben európéer, kereszténydemokrata regulához való megtéréssel) megnyerne Brüsszelben, azt elvesztené itthon: a saját tábor egy ekkora megalázkodást nem viselne el.

Ne felejtsük el, a Fidesz szinte a 2010-es hatalomra kerülése óta nyílt és agresszív Brüsszel-ellenes retorikát képvisel. (Igaz, hogy főleg csak itthon.) Most igazából két lehetőség áll a magyar kormányfő előtt: kilép, és akkor megtarthatja az arcát a táborán belül (ez az, amit a Magyar Nemzet szerkesztőségi cikkén keresztül a holdudvar már a múlt héten követelt tőle), vagy megvárja, míg felfüggesztik és/vagy kizárják. Utóbbi esetben a Soros-bérencek által üldözött keresztes lovag szerepét fogja eljátszani. Akárhogy is, ezt a meccset a felcsúti csatár elvesztette.