Tornateremszagú folyosón, sportszerek közt lavírozva érkezünk meg egy színes függönyös, babzsákfoteles terembe, ami egyáltalán nem is pince, ahogy a hely neve miatt gondolhatnánk. A zsák bolha hasonlat túlontúl visszafogott lenne arra az elképesztően hangos és energikus közegre, ami fogad. Tucatnyi tinédzser zsibong és egymást zrikálva poénkodik felszabadultan.

Percek múlva elkezdődik a foglalkozás, némi szerepjátékkal. „Szeretnék, ha a fellépéseken a zsonglőrmutatványokkal történeteket is elmesélhetnének – ez pedig egy jó rávezető gyakorlat”, mondja a projekt egyik vezetője, Szabó Márton.

Cirkusz: ablak a világra

 

A pesterzsébeti közösségi térben a fiatalok két évvel ezelőtt kezdték el betanulni a cirkuszi mutatványokat, amikor is a helyszínen már régebb óta dolgozó Artemisszió Alapítvány egy francia felkérésnek köszönhetően egy külföldi úttal tudták őket motiválni. Nagy szó volt ez, a Pince közösségének tagjai sosem jártak még külföldön, repülőútról pedig álmodni sem mertek azelőtt. Az amatőr cirkuszprogram azóta töretlen lendülettel működik, immár a Magyar Zsonglőr Egyesület égisze alatt az Új Európa Alapítvány támogatásával.

A rávezető gyakorlat elején még nehéz a fiatalokat túlkiabálni, de ahogy két csoportban előkészítenek egy-egy jelenetet a jó és a rossz barátságról, majd előadják azokat, fokozatosan megnyugszanak. Csak ezt követően kerülnek elő a zsonglőreszközök és a matracok. Mintha egy láthatatlan kéz terelné őket, mindenki a saját feladatára figyel: röpködnek a diabolók, a labdák és a fiúk is a levegőben – nagy sikere van az új matracoknak, amik biztonságossá teszik a szaltók gyakorlását.

„Nagyon tehetségesek és elképesztően gyorsan tanulnak”, meséli Szabó Márton. „Amikor elkezdtünk diabolózni, megtanítottam nekik az alapokat, amit tudtam – mára sokkal ügyesebbek nálam, olyan trükköket tanultak meg, hogy nem győzöm csodálni. Sokat gyakorolnak, van, aki otthon is.” A tapasztaltabbak tanítgatják az újakat. Ahogy bemelegednek, egyre precízebbek az érkezések, egyre magasabb az ugrások, nem látszik, hogy lenne bárkiben is félelemérzet, pedig néha hatalmas csattanással érkeznek a matracra, és vannak hajmeresztő pillanatok is.

 

Végre sikerélmény

„Szeretek idejárni, mert itt tanulok új dolgokat, és jó a hangulat”, mondja egyikük, de ennél többet nem sikerül kiszednem belőlük. Az viszont rövid idő után lejön, hogy a lakótelepi, nagyhangú vagányok a foglalkozás alatt hogyan változnak át alázattal dolgozó, sikerélményre és dicséretre vágyó fiatalokká. A gyakorlásokba a fiúk újdonsült barátnőit is bevonná a csoport madagaszkári származású oktatója, de nem nagyon van kedvük bekapcsolódni a zsonglőrködésbe. „Idővel majdcsak feloldódnak. Egyébként örülünk nekik, az is egy siker, amikor becsajoznak a fiúk, és nem eltűnnek, hanem inkább magukkal hozzák a lányokat.”, meséli Márton. Nem lehet kifogás az sem, hogy túl „fiús” a közeg, a Pince szociális munkása, az alapítvány külföldi önkéntese és több artista lány is segíti a projektet.

 

A cirkusz fejleszti a fiatalokat közösségi és egyéni szinten is. Legtöbbjük zsúfolt lakásban lakik családjával, és a szülők figyelme a munka, a testvérek és a gondok között oszlik meg, így nem mindig jut elég idő mindenkire, tudjuk meg Mártontól. Az iskolában tanulási nehézségekkel küzdöttek és koncentrációs problémáik voltak. A változás azonban, amin a cirkuszfoglalkozásokon részt vevők keresztülmentek és mennek, látványos.

„Javultak az iskolai eredményeik is, de én sokkal nagyobb pozitív változást láttam a viselkedésükben. Kitartóvá váltak, lett valami, ami motiválta őket, és sokkal koncentráltabbak most már. Végre valami, amiben sikerélményük lehet” – folytatja Márton, aki szerint az identitáskeresésükben fontos lett a cirkusz, „teljesen rá vannak kattanva.”

„Sok a nehézség az életükben, mégis azt látom, hogy alapvetően boldogok.” – veszi át a szót Rivelis, aki Madagaszkáron is egy szociális művészeti programban dolgozott, így örömmel vetette bele magát a pesterzsébeti projektbe is. Azt mondja, amikor a gyerekekkel van, otthon érzi magát. „Szokták is mondani nekem, hogy testvér! Végülis egész hasonló színű a bőrünk.”, mondja mosolyogva.

A szerző a Roma Sajtóközpont munkatársa