A lassú politikai átmenet gyorsabbra váltott az első, vagyis az 1989. őszi négyigenes népszavazás előtt. A Nemzeti Kerekasztal ellenzéki és állampárti tagjai aláírták a megállapodást a békés átmenetről. Az új helyzet nyomán a rádiós és televíziós szappanoperák karakterein cseppnyi bizonytalanság lett úrrá. A jövőről kevés fogalmuk volt, de az világossá vált, hogy a politikusokat már nem muszáj annyira kímélni, mint korábban. Összeállításunkban a Szabó család című rádiójáték és a Szomszédok teleregény epizódjaiból válogatva próbáljuk tisztázni: hogyan viszonyultak a hazai szappanoperahősök a népszavazáshoz, ezek közül is az első háromhoz. (A szelektálásra két okból volt szükség. Egyrészt a Szomszédok már 1999-ben megszűnt, tehát a 2003-as EU-csatlakozási, illetve a 2005-ös kettős állampolgárságról szóló referendumokról nem eshetett bennük szó. Másfelől a Magyar Rádió egyébként segítőkész archívuma az utóbbi két eseményt megelőző epizódok szövegét sajnos nem találta.) 

Ebbe a pezsgő, reményekkel és bizonytalansággal teli közegbe szüremkedett be 1989 őszén a négyigenes népszavazás, amelyből „a kor átlagembere nem sokat értett meg, azt viszont felfogta, hogy a komcsikat most jól fenékbe billentheti”. Ezt a „nem értem”-effektust tükrözik a családsorozatok is. Persze felbukkan itt-ott egy-egy közéleti kérdésekre nyitott karakter, akinek mindenről a politika jut az eszébe, s akinek a szimpla panellakók elmondhatják, hogy: ők bizony nem értik.  

Pedig igazából okosnak lenni jó; de aki egy sorozatban közéleti tájékozottságát bizonyítja, az csak olyan csodabogár lehet, mint például Bőhm bácsi. Az első népszavazás az ő újságpapírgyűjtő-szenvedélye köré van felfűzve. Az olyan hétköznapi emberek ugyanis, mint a közértes Lenke néni, csak annyit látnak, hogy minden újságból a rémségek áradnak. No és ott van a vállalkozó Gábor Gábor, meg Sümeghy úr, akik a valutakeret-megszorítások miatt zsörtölődnek. (A vállalkozó egy epilálógépről, az operaénekes pedig egy csodálatos bécsi utazásról, s vele együtt Lillácska bájairól mondhat le a pénzügyminisztériumi rendelet miatt.) A Szomszédok készítői gyakran a legendás végfőcím üzeneteibe szőttek bele némi közéletet: Bőhm apó mondja a kamerába, hogy „népszavazás, földindulás”, ami bárgyú szójáték ugyan, ám csaknem húsz év elteltével is akadt, akinek megtetszett: nemrég a Magyar Hírlap főcímnek használta.

A politikai döntések mérlegelését tájékoztatással segítő közös képviselő az is, aki a lefutott négyigenest követően orrát lógatva bújik elő szobájából, mert sajnos kidobhatja már a válogatott cikkeket, amelyek a nagy formátumú politikusokról szólnak, s amelyeket azért gyűjtögetett, hogy közvetlen elnökválasztás esetén a lakók gondosan tanulmányozhassák a kampányoló fejesek korábbi nyilatkozatait. Taki bácsi és Vágási Feri (Zenthe és Nemcsák) azonnal fejtegetésbe bocsátkoznak: várjunk a kidobással, hiszen újabb százezer aláírás esetén újabb népszavazás lesz. Nevetséges lenne, ha a végén már havonta mennénk népszavazni és választani, milliókért – mondja Vágási-Nemcsák, s mintha előre látta volna: a következő évben az MSZP is megpróbál összehozni egyet. De Mágenheim doktoréknál is felbukkan a téma: a mentős szakszervezet lelakott ingatlanjai helyett tartana igényt a munkásőrség laktanyáira, amelyre ugye utóbbiaknak már nem lesz szükségük. 

Míg a Szomszédok szereplői valósággal lubickolnak a népszavazás témájában, a Szabó családéi elsőre épp csak megmerítkeznek benne: a négyigenes például csak úgy bukkan elő, hogy a fiát is újságírónak szánó hírlapíró, Kárpáti (akit éppen Zenthe Ferenc alakított) „terepgyakorlatra”, kérdezőbiztosnak küldené csemetéjét a következő (90-es) népszámlálásra, de az ifjabbik először úgy érti: apja a népszavazásra gondol. A referendummal foglalkozik az a jelenet is, amikor a Láng József (Roger Moore!) sármőr hangján megszólaló Bokor Jóska arról panaszkodik a gyárigazgató Bandinak (Benkő Gyula), hogy az általa létrehozott pártszervezetnek hamarosan ki kell vonulnia az üzemből. (Erről szólt ugyanis az egyik "igen".)

A Szabó családban a szocialisták által kezdeményezett, 1990. júliusára kitűzött, majd érdektelenségbe fulladt népszavazásáról egy szót sem ejtenek, aminek hátterében semmi más nem állhat, mint hogy a nyáron sugárzott felvételeket már hónapokkal korábban felvették. Ilyen aktuálpolitikai utalásokat kockázatos lehetett volna benne hagyni a sorozatban, ha ugyanis valami borul, akkor behívhatják a Balatonról az egész stábot. Az azért ezekből a részekből is kitűnik, hogy más szelek fújnak: Laci arra panaszkodik, hogy a lapkihordó csak a Magyar Nemzetet dobja be újabban, holott a család bizony a Népszabadságot is járatja.

A Szomszédok azonban nem konzervanyagból dolgozott. A közértes Lenke néni az APEH által előírt (s támogatott) pénztárgép-vásárlásról beszélget főnökével, s a máskor gyakran értetlenkedő idős asszony bizony két mondatból kiszúrja, hogy a támogatott pénztárgépeket ugyanaz az olasz cég gyártja, amelynek rendszerével a választásokat (és hát értelemszerűen a népszavazást is) bonyolították. Akkor a vásárlás után egy héttel kapjuk csak meg a számlát – ereszti el a poént az ugyancsak jelen lévő Taki bácsi, és valóban: akkoriban hivatalos végeredményt csak ennyi idő múlva tettek közzé a választásokról.

Taki bácsi egyébként később is füstölög azon, hogy minden jómadár népszavazást indíthat, ha akar. Ő arról kezdene aláírásgyűjtésbe – áll elő egy ponton  –, hogy csak egymillió aláírás összegyűjtése után nevezhesse valaki magát népnek, mert ugyanis „annak a pártnak” is (tudjuk, melyiknek) 7-800 ezer tagja volt még egy évvel korábban, oszt mára kiderült, hogy mégsem ők a nép. Közben meg mennek el a százmilliók – szól az elmaradhatatlan érv. Ebben a részben sokkal érdekesebb, hogy a gyönyörű Alma rózsaszín, válltöméses (!) Adidas-pólóban feszít.

El is érkeztünk az 1997-es NATO-népszavazáshoz, s őszintén mondhatjuk, mindkét szemlézett, máskor csupán a reggeli teák, pirítósok, meg benzinárak tárgykörében mozgó sorozat kitett magáért. Konkrét kampány folyt a NATO-csatlakozás mellett. Egész jelenetek épültek a referendumra, a sorozatok legkülönbözőbb figurái tettek hitet a katonai szövetség mellett. (Mint utóbb kiderült, a Külügyminisztérium szponzorálta a Szabó családot, míg a Szomszédok ellentételezés nélkül népszerűsített.)

A rádió- és a tévéjátékban a „mi elmegyünk szavazni - hát maguk elmennek szavazni?” kérdést boncolgatják az erőltetett párbeszédek, s a szereplők – más szereplők unszolására – végül azt is bevallják, hogy a „jó oldalra” teszik majd az ikszet. Vagyis a csatlakozás mellett voksolnak. A forgatókönyvírók gondoskodtak a kimerítő érvelésről is. A rádióban Jáger úr magyarázta el, hogy „Mátyás király óta először adódik lehetőségünk, hogy magunk válasszuk meg a szövetségeseinket. Pontosabban, Mátyás is elrontotta a dolgát, amikor Nyugat felé terjeszkedett. Hatalma teljében neki is európai szövetségeseket kellett volna keresnie.” Majd egy epizóddal később többen azon örvendeznek, hogy még a legoptimistább becslésekhez képest is nagyobb (85 százalék) volt az igenek aránya. „Ha becsaptuk volna magunk előtt a NATO ajtaját, romlottak volna nemzetközi kapcsolataink” – tudjuk meg az egyik szereplőtől.

Sümeghy és Kutya úr

A gazdagréti lakótelep panelházában Bőhm bácsi, azaz Máriáss József sajnálatos halála után Raksányi Gellért „Kutya úr” néven vette át a közös képviselői posztot, ilyenformán az aktuálpolitizálás is az ő kompetenciája lett. Sümeghy úrral együtt el is magyarázzák Lillácskának (Schubert Éva), hogy mivégre ez az egész népszavazásosdi, s biztosítanak róla mindenkit: már tudják is, hova teszik majd az ikszet, hiszen ezzel „több száz évre eldőlhet a nép sorsa”. Kutya azt is bevallja, tíz éve (vagyis 1987-ben) bolondnak nézte volna azt, aki azt mondja: népszavazással fogunk majd dönteni a fontos dolgokról. Immár azt nézi bolondnak, aki nem ezt mondja. Sümeghy azzal ugratja Kutyát, hogy mégsem megy el voksolni, de persze elmegy, hogy a „jó oldalra” tegye az ikszet. Végeredményben pedig, zárja le utólag Sümeghy, "úgy alakult a szavazás, ahogy azt reméltem".

Hát így történt. A következő nevezetes dátum az uniós csatlakozásunkat megelőző referendum volt, ám ekkor a Szomszédok már megszűnt, a Szabó család pedig 2286. epizódjában foglalkozott a témával: Manci (Moór Marianna hangján) az uniós csatlakozás esélyeiről vitázik Lacival (Csurka László), aki biztatónak ítéli a helyzetet, sőt, szeretné újra cserélni a kocsiját. A következő részben pedig kiderül, hogy a Rézibrik étkezde két alkalmazottja, Péter és Pici is mindig csak az Európai Unióról képes beszélni.

A két sorozat szereplői (forgatókönyvírói) tehát hasonlóan dolgozzák fel az önrendelkezés frissen jött formáinak bejövetelét. Eleinte nem értik, később drágállják, majd öntudatosan élnek vele. (Utóbbihoz persze az is kellett, hogy a külügyi tárca szponzorpénzekkel támogassa a népszerű rádiós családsorozatot.) A Szabó család az 56-os forradalom után egy évvel született, a Szomszédok pedig igazi „rendszerváltó sorozat”: 1987-ben indult, s tizenhárom évet élt. És mára mindkettőnek vége.

Illusztációképpen pedig álljon itt két videórészlet arról, milyen az, amikor a Szomszédok szereplői nagypolitikáról beszélgetnek.