Manapság megszokott dolog, ha a gyerekek azt hallják: nem fogják túlélni a klímaváltozást. Ha nem a tartós hőség, hát egy erdőtűz lesz a vesztük. Vagy egy hurrikán, netán árvíz, de az is lehet, hogy tömeges éhínségnek esnek áldozatul. Nem csoda, hogy a legtöbb fiatal kilátástalannak érzi a jövőjét.

Így fordulhat nagyot az emberrel a világ

Tanulmányaimat 2010-ben kezdtem meg az Edinburghi Egyetem környezeti földtudomány szakán. Négy évvel később úgy léptem ki az egyetem kapuján, hogy egyetlen megoldás sem lapult a zsebemben. Úgy éreztem, hogy agyonnyom a megoldhatatlan problémák végeláthatatlan sora.

Bármerre is kattintottam, természeti katasztrófákról, aszályokról és alultáplált emberekről készült képeket láttam. Mintha többen haltak volna meg, többen éltek volna szegénységben, és több gyerek éhezett volna, mint korábban bármikor.

Persze az összes feltételezésem hibás volt. Olyannyira, hogy szinte minden esetben éppen ellentétes irányú tendenciák a jellemzők. Azt gondolnánk, egy világhírű egyetemen négy év alatt azért csak leszámolnak az ilyen alapvető tévhitekkel. Hát, nem. Ha lehet, ezek még jobban belém vésődtek. Aztán egyik este minden a feje tetejére állt.

A tévém képernyőjén buborékokat láttam, nyomukban egy alacsony férfival. Hans Roslingnak hívták, svéd orvos, statisztikus és előadó volt. Egy Nature-cikkben pontos összefoglalást olvashatunk róla:

„Elég három percet eltöltenünk Hans Rosling társaságában, és máris mindent máshogy látunk.”

Rosling az előadásai során elmagyarázta, hogy az adatokból valójában mi derül ki az emberi jóllét legfontosabb mutatóiról: mekkora a mélyszegénységben élők százalékos aránya, az életüket vesztő gyerekek száma, hány lány járhat iskolába, és a gyerekek mekkora százaléka van beoltva különböző betegségek ellen. Szinte soha nem szánunk időt arra, hogy megnézzük, globális viszonylatban milyen változásokról árulkodnak az efféle adatok.

Inkább csak a napi hírekből tájékozódunk, és hagyjuk, hogy a szalagcímek alakítsák a világnézetünket. Pedig ezzel szarvashibát követünk el. A híreket természetükből adódóan úgy építik fel, hogy hírértékük legyen, azaz hogy megmutassanak nekünk valamilyen személyes történetet, ritkaságszámba menő eseményt vagy a legutóbbi katasztrófát. És mivel a hírekben olyan gyakran látjuk őket, a valószínűtlen események valószínűnek tűnnek. De általában mégsem azok.

Csak úgy tudjuk nyomon követni a világot valóban meghatározó folyamatokat, ha rászánjuk az időt, hogy szemügyre vegyük a hosszú távú tendenciákról árulkodó adatokat. Hans Rosling pontosan ezt tette a társadalmi problémák kapcsán. Ugyanez a teendőnk a környezetvédelmi ügyeket illetően is.

Ha tisztán szeretnénk látni, meg kell ismernünk a teljes képet. Ha teszünk néhány lépést hátra, valami egészen felforgató erejű és lelkesítő felismerésben lehet részünk: az emberiség most valóban abban az egyedülálló helyzetben van, hogy fenntartható világot építhet fel.

Ezért káros a katasztrofizáló gondolkodásmód

A félreértések elkerülése végett szeretnék leszögezni valamit: nem vagyok klímaváltozás-tagadó vagy -bagatellizáló. Ha változásokat szeretnénk elérni, muszáj felhívnunk a figyelmet arra, hogy az egyes lépéseknek milyen hatásaik lehetnek. Ám ez nagyon távol áll attól, hogy azt mondjuk a gyerekeknek, hogy nincs jövőjük.

De ha az emberek a túlzások miatt komolyabban veszik a vonatkozó problémákat, az nyilván jó – mondhatják erre sokan. Vagyis a túlzás akár hasznos eszköz is lehet azok esetében, akik amúgy legyintenének a környezetvédelmi ügyekre. Nekem azonban meggyőződésem, hogy van ennél jobb, optimistább és őszintébb megközelítés is. És úgy gondolom, hogy az elkerülhetetlen katasztrófával riogató narratívák többet ártanak, mint használnak.

Először is, ezek gyakran valótlanságokat tartalmaznak. Nagy és sürgető, de azért megoldható problémák állnak előttünk. Lesz jövőnk. Azért használok többes szám első személyt, mert mindannyiunkra mint fajra gondolok. Tény, hogy sokak élete lényegesen rosszabbra fordul majd, vagy akár még jövőjük sem lesz. De mi döntünk arról, hogy a cselekedeteink eredményeként hány ember lesz a klímaváltozás áldozata.

Másodszor, a szóban forgó okfejtések idiótáknak állítják be a tudósokat. Minden egyes katasztrofizáló gondolkodású aktivistáról, aki valamilyen nagyszabású, merész állítást hangoztat, előbb vagy utóbb kiderül, hogy téved. És minden ilyen alkalommal tovább csorbul a köz bizalma a tudósok iránt. Ez pedig a klímaváltozás-tagadók kezére játszik.

Harmadszor, a küszöbön álló vég gondolata sokunkat lebénít. „Ha már úgyis annyi nekünk, mi értelme próbálkozni?” Ez a hozzáállás nem segít változást elérni, épp ellenkezőleg, megfoszt minket a cselekvésre sarkalló motivációtól.

Miért érdemes optimistának lenni?

A klímatudósok többsége tisztában van azzal, hogy túl lassan haladunk, és ha nem szedjük össze magunkat mielőbb, nagy bajok várnak ránk. Hogy akkor miért állnak mégis optimistán a jövőhöz? Több okból is. Az egyik az, hogy a médiában pontatlanul szokás kommunikálni a klímacéljaink – a 1,5 és a 2 °C – tényleges jelentését. Tévedés ugyanis ezekre küszöbökként tekinteni, vagyis úgy gondolni, hogy ha meghaladjuk a 1,5 °C-ot, nekünk lőttek.

Nem arról van szó, hogy 1,499 °C-nál még élhető a bolygónk, 1,501 °C-nál pedig már mindennek vége. Miután belépünk a 1,5 és 2 °C közötti sávba, lényegesen nagyobb az átbillenési pontok és a nemlineáris éghajlati hatások kockázata. De ettől még a 1,5 °C nem minősül „mindent vagy semmit” küszöbnek. Ami azt illeti, miután belépünk az említett sávba, minden egyes 0,1 °C-nak még nagyobb jelentősége van.

Ezzel kapcsolatban azt kell megértenünk, hogy sok klímatudós ezekre a számokra célokként gondol. Csodálatos lenne elérni őket, de akkor sem szabad feladnunk, ha nem sikerül. Szinte biztosra vehetjük, hogy meg fogjuk haladni a 1,5 °C-ot – a legtöbb klímatudós legalábbis erre számít. Ha tehát valamiféle világvégeküszöbként tekintünk erre az értékre, akkor nyilván apokaliptikus hangulatunk lesz.

Az egyes klímatudósok azért sem pesszimisták, mert hisznek benne, hogy lehetséges változtatni bizonyos tendenciákon. Ők az elmúlt évtizedek során fárasztó küzdelmet vívtak. A környezetük többnyire oda sem figyelt rájuk, sőt, gyakorta őket állították be vészmadaraknak. Végül azonban a világ kénytelen volt szembesülni a klímaváltozás realitásával, és azóta egyre többen kezdtek cselekedni.

A klímatudósok tudják, hogy lehetséges változásokat elérni, mert a saját szemükkel látták. És bármilyen esélytelennek tűnt is, sok mindent sikerült véghez vinniük. A világnak több cselekvésre buzdító, optimista hangra van szüksége.

A fenti cikk Hannah Ritchie adattudós Ez nem a világvége című könyvének szerkesztett részlete. A kötet elkészülését az I-Tango – Gartner Bulgaria and Hungary támogatta. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.