A „siker” férfias szó

A Psychology Today egy cikke szerint a fejlett ipari társadalmakban a „siker” szónak inkább férfias, mint nőies csengése van. A siker ezekben a társadalmakban a státusz, a hatalom, az erőforrások, és kifejezetten a pénz megszerzéséhez kapcsolódó fogalom. Evolúciós értelemben a siker ezen fokmérői valóban inkább a férfiakhoz köthetők, hiszen nekik több (míg a nőknek jóval kevesebb) alkalmuk nyílt ezek megszerzésére.

A lehetőség ma már a nők előtt is nyitva áll, a sikert azonban még mindig a hagyományos, „férfias” mértékegységben mérjük. De miért nem inkább úgy, hogy azt is sikernek nevezzük, ha egy nő jól neveli a gyermekeit, ha egy jóbarát mindig elérhető, ha egy önkéntes segít, vagy azok, akik a társadalom javáért dolgoznak, fáradhatatlanul teszik a dolgukat? Ezek hagyományosan inkább női minőségek, mégsem ezekkel mérjük a sikert.

Így aztán furcsa szájízt hagy maga után, amikor a nőket „sikeresnek” nevezzük; az a kellemetlen érzésünk támadhat, hogy nőként talán nem megérdemelten, „szokatlanul” sikeresek.

Beprogramozott félelem

Az evolúciós elmélet szerint a férfiakkal ellentétben a nők erősebben programozottak, „előhuzalozottak” a visszautasítástól való félelemre, így a kritikára is jóval érzékenyebbek. Az ok a „női exogámiában” keresendő, ami azt jelenti, hogy evolúciónk során a nők serdülőkorba érve kikerültek eredeti közösségükből, rokonságukból, olyan emberek közé, akikkel nem álltak genetikai kapcsolatban, majd velük házasodtak, és közöttük kezdték meg saját életüket.

A női és a férfi-exogámia között az a különbség, hogy előbbi esetében a felnőtt nők nem rokonaik, hanem tulajdonképpen genetikai idegenek között élnek, míg a felnőtt férfiak rokonaik körében maradnak. Ez némileg megmagyarázhatja, hogy nők és férfiak miért reagálnak annyira másként a visszautasításra, a helytelenítésre és a kritikára.

Alacsonyabb elvárások, rosszabb kilátások

Az imposztorszindróma kifejezést először használó pszichológusok megállapították, hogy a társadalmi sztereotípiák miatt a nők maguk is úgy ítélik meg, hogy kisebb az esélyük a sikerre, mint a férfiaknak. A nőkbe annyira beépül ez a vélemény, hogy önmagukat is beskatulyázzák, egyfajta önsztereotípiát alakítanak ki, és amikor azt látják, hogy nem csupán tehetségesek, de sikeresek is, hajlamosak a sikert külső és ideiglenes okoknak tulajdonítani.

Az alacsonyabb elvárások egyik megjelenési formája az „önbizalmi szakadék”, vagyis az a jelenség, hogy a nők férfi társaiknál sokkal hajlamosabbak arra, hogy kételkedjenek magukban. Más szóval: az imposztorszindrómára is hajlamosabbak. Az önbizalmi szakadék azt is megmagyarázza, miért nehezebb a nők számára, hogy fizetésemelést kérjenek, megpályázzanak egy magasabb beosztást vagy elfogadjanak egy előléptetést.

A nőket nem vonzza a siker

Egy 2003-as kísérlet során a hallgatók elolvasták egy sikeres vállalkozó történetét, és a csoport egyik fele azt az információt kapta, hogy a vállalkozó neve Heidi, míg a csoport másik felének a Howard nevet adták meg. A hallgatók Howardot szeretetre méltó, tehetséges és tiszteletre méltó figurának ítélték meg, ám Heidit önzőnek és olyasvalakinek, akivel nem szívesen dolgoznának együtt. A leírás alapján – a nemükön kívül – mindkét ember mindenben azonos volt. Mindebből Sandberg azt a következtetést vonja le, hogy „a sikeres férfit a férfiak és a nők egyaránt kedvelik. A sikeres nővel viszont kevésbé szimpatizálnak”.

Több tanulmány utal arra, hogy jóllehet a női vezetők elfogadottsága jelentősen nőtt az elmúlt ötven évben, sokan még mindig némi rosszallással tekintenek rájuk. A kutatási eredmények szerint férfi társaikhoz képest kedvezőtlenebb a megítélésük, kevésbé kedvelik őket, és több kritikát kapnak, ha férfias a vezetési stílusuk.

Miért van ez így? Feltehetőleg a szerepek összeférhetetlensége miatt. Társadalmunkban hagyományosan olyan, jobbára közösségi szerepeket rendelünk a női nemhez, amelyekhez a „táplálás, gondozás, gondoskodás és érzékenység” fogalmai kapcsolódnak. A férfiszerepek ezzel szemben inkább az aktivitás, sőt agresszivitás, a magabiztosság, proaktivitás és törekvés fogalmait idézik fel. A probléma az, hogy amikor egyesek viselkedésmódja nem felel meg a nemük alapján feltételezettnek, sokkal negatívabban ítéljük meg őket.

Talán a rosszallástól való félelem sarkallja arra a sikeres nőket, hogy lekicsinyeljék erőfeszítéseiket. Hiszen remélhetőleg kevesebb kritikát kapnak, ha sikereiket nem képességeiknek, hanem a körülmények szerencsés alakulásának tulajdonítják. Ez pedig nem más, mint klasszikus imposztorviselkedés, mely könnyen oda vezet, hogy az illető (nő) végül megkérdőjelezi saját hozzáértését és szakértelmét.

Önbeteljesítő jóslat

Azok a nők, akik nem bíznak magukban, bizonytalanok képességeik tekintetében, és titkon attól félnek, hogy ez mások számára is kiderül, könnyen önbeteljesítő jóslattá változtatják ezeket a hiedelmeket, ráadásul éppen saját viselkedésükkel. Az önbizalomhiány és a képességeikbe vetett hit hiánya abban nyilvánul meg, hogy nem állnak ki magukért, nem nyilvánítanak véleményt, félnek a döntéshozataltól, és kevésbé ambiciózusak. Ez később oda vezet, hogy lemaradnak férfi társaik mögött, ami talán segít enyhíteni a disszonanciát („Lám, tudtam, hogy nem vagyok olyan jó!”), de tovább csökkenti az önbizalmat, és ördögi kört indít el.

Nők és távmunka

HVG Könyvek

A távmunka valószínűleg azért vonzóbb a nők, és kifejezetten az anyák számára, mert rugalmasabb, így megkönnyíti, hogy a gyermekneveléssel párhuzamosan dolgozzanak. A felmérések szerint a távmunkára építő cégeknél több a női vezető, mint a hagyományos, inkább az irodai munkában gondolkodó vállalkozásoknál. A távmunka mindenkinek rugalmasabb, talán ezért van az, hogy a nők előrelépése is biztosabb ezen a területen.

A távmunkában dolgozókat azonban komolyabban veszélyezteti az imposztorszindróma, és körükben emiatt aránytalanul több a nő. Miért fenyegeti jobban az imposztorszindróma a távmunkásokat? Egyrészt, mert kevesebb a pozitív visszajelzés és megerősítés. A másik ok, hogy távmunkában beszűkülhet az érzelmi palettánk, mivel kommunikációnknak csak kis része zajlik szemtől szemben. A távmunkára leginkább az e-mailen keresztüli kommunikáció jellemző.

A munkahelyi e-mailekkel kapcsolatban elvárás, hogy rövidek, lényegre törőek és üzleti stílusúak legyenek. Itt nincs helye annak a kedves, kötetlen társalgásnak, ami egy munkahelyen, mondjuk, a kávégép körül mindennapos. Ez hozzájárulhat a távmunkában dolgozók elszigeteltségérzéséhez, hiszen nincs érzelmi kapcsolódásuk kollégáikkal vagy ügyfeleikkel. Munkájuk minőségét, értékét tekintve is lehetnek kétségeik, mert az irodai környezettel ellentétben itt nincsenek elismerő pillantások, sem barátságos mosolyok.

A fenti cikk Sandi Mann Miért érzem magam kevésnek? című könyvének szerkesztett részlete. A kötet pszichoterapeuta szerzője praxisából merítve járja körül az imposztorszindróma lehetséges okait a családi háttértől a közösségi médián át a növekvő iskolai terhelésig, így segít megérteni és leküzdeni a jelenséget. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.