Érdekes, hogy neje, akit két év börtönbüntetésre ítéltek – ugyancsak adócsalás miatt – nem fellebbezett. Az exminiszter korábbi tárgyalásán azzal védekezett, hogy "mindenki azt csinálta, amit én!" Vagyis, hogy a pénzét svájci folyószámlákon tartotta. Ezeket állítólag felszámolta, amikor ő lett a parlament pénzügyi bizottságának elnöke! De már késő volt: a sajtó leleplezte. A miniszter – szokás szerint – először hazudozott összevissza, majd szépen lemondott. Megbocsáthatatlan erkölcsi hiba! – hangsúlyozta akkor Francois Hollande szocialista elnök a bukott szocialista miniszterről beszélve.

Mi történt valójában?

Jérome Cahuzac doktor jónevű szívspecialista volt, aki átigazolt a magánszektorba. Itt ugyancsak szépen keresett, de pénzét Svájcba utalta, hogy ne kelljen adóznia. Mennyit? Legkevesebb 3,5 millió eurót, illetve ennek megfelelő francia frankot. Neje 2,5 millió euróval maradt sáros. A nagyságos asszonynak nemcsak Svájcban, de Man szigetén, Nagy-Britanniában is voltak számlái. Akkoriban a Man-sziget is híres adóparadicsom volt. De Cahuzac doktor nem a levegőbe beszélt, amikor azt állította: mindenki más is ezt csinálja.

A Luxileaks botrány megmutatta, hogy Luxemburg is óriási adóparadicsomként működött évtizedeken át. A Panama Papers ügy napjainkban világított rá arra, hogy az elit mestere lett az adócsalásnak mindenütt a világon. Sőt, Donald Trump úgy lett elnök Amerikában, hogy azzal dicsekedett, 16 éve nem fizet adót. Franciaország azonban más. A miniszter lebukása után megindult a jogi gőzhenger. Egyre másra hozták a szigorúbbnál szigorúbb törvényeket az elit adócsalása ellen. A lendület oka nemcsak erkölcsi, hanem politikai és pénzügyi is. A francia államkincstárban nagy a lyuk, Franciaország évek óta képtelen teljesíteni a maastrichti kritériumokat. Vagyis az állami költségvetésnek minden euróra szüksége van. Ezért is vezették be, hogy a megtért bűnösök kegyelmet nyerhetnek, ha fizetnek: 32 milliárd eurós vagyon vált így legálissá, az államkasszába pedig 7,8 milliárd eurót fizettek be a jó útra tért adócsalók – írja a Le Monde.

A transzparencia törvények deklarálják az összeférhetetlenséget is a politikai vezetők és az üzleti szféra között. Itt van ugyanis a politikai probléma, amely kettős. Egyrészt a lebukott miniszter arra hivatkozott: nem magának lopott, hanem Michel Rocard egykori kormányfő politikai csoportjának kasszáját töltötte fel Svájcban. Mivel az egykori miniszterelnök a per idején már nem élt, ezért ezt az állítást nem lehetett bizonyítani, de megcáfolni se. Erre csapott le a demagóg szélsőjobb, mondván: lám lám , a politikai osztály ilyen, lop, csal hazudik! Válasszatok minket, mi mindig ellenzékben voltunk, nem volt alkalmunk lopni!

Részben ez is magyarázza, hogy a szélsőjobb megerősödött Franciaországban. A tavalyi elnökválasztáson a centrista liberális Macron Marine Le Pen asszonyt, a szélsőjobboldali Nemzeti Párt vezérét győzte le. A korrupció ellenes harc tehát politikai kérdés is Franciaországban, és nemcsak ott. A hatalomnak igazolnia kell, hogy börtönbe kell mennie az adócsalónak akkor is, ha az miniszter volt egykor. Sőt, akkor talán még inkább.

Franciaországban létrehoztak egy pénzügyi ügyészséget, amely elsősorban az elit kétes ügyeit vizsgálja. Rájöttek ugyanis arra, amire a sztárközgazdász Piketty hívta fel a figyelmet: gyors ütemben nő az egyenlőtlenség Európában, és az elit gazdagodása különösen szemet szúr akkor, ha a többség életszínvonala stagnál vagy épp csökken. És persze különösen így van ez akkor, ha az elit adót csal. Mert akkor a kisember is megkérdezheti: én miért fizessek adót, ha egy miniszter is adót csal?