Amikor 2011 júliusában nyilvánosságra került, hogy a kormány népegészségügyi termékadót (neta) vet ki olyan termékekre, amelyek deklaráltan felelőssé tehetők az egészségtelen táplálkozásért, a célkeresztbe két fő ellenség került. Egyrészt azok az italok (kóla, jeges tea, energiaital, szörp stb.), melyekben a cukor- és a koffeintartalom volt „túl magas”. Másfelől a sótartalmú étkek (sós pálcika, snack, chips, levesporok stb.), amelyek egyike után az adó a köznyelvi elnevezését is nyerte.

Nem vették komolyan

„Amikor bejelentették, hogy tényleg lesz, mindenki a fejéhez kapott. Pedig arról már 2010 nyarán hallani lehetett, hogy meg kéne adóztatni a hamburgert, a kólát, a csokoládét, és a bevételeket az egészségügybe tolnák be. De senki nem hitte, hogy ez komoly” – emlékszik vissza az egyik érintett gyártó cég élelmiszer-ipari szakembere. Azt már nem tudja, hogy mikor került célkeresztbe a sós snack-szektor, de arra igen, hogy a felvetés egészen tavalyig nem váltott ki riadalmat.

Aztán 2011 tavaszán, miután Orbán Viktor egy beszédében elhangzott, hogy aki egészségtelen ételeket fogyaszt, annak nagyobb mértékben kell majd részt vállalnia a gyógyítás költségeiből, néhányan aggódni kezdtek. Júniusban a pánik is kitört, mert híre ment, hogy a készülő törvényjavaslatban az adózást ugyan a termékek sótartalmához kötik, de a ropinál és chipsnél jóval több sót tartalmazó élelmiszerekre (mint a különböző hús- és tejipari készítmények) egyáltalán nem vonatkozik majd – és így a snackesekre hárul "minden sós adó".

Az Élelmiszer Feldolgozók Országos Szövetsége (ÉFOSZ) próbált a maga csatornáin keresztül eljutni a döntéshozókhoz, de eleinte az sem volt világos, hogy a neta kinek az asztala. A gyártók ügyeit addig az FVM intézte, a neta ügyében viszont rendre Szócska Miklós egészségügyi államtitkár exponálta magát, miközben az adókról az NGM hivatott dönteni. „Ebben a Bermuda-háromszögben szaladgált mindenki, de végül az volt a válasz, hogy ez a dolog már el van döntve, és nem tudnak tenni semmit” – emlékezett vissza egy élelmiszer-ipari lobbista. A kilincseléseknek annyi eredménye volt, hogy a szektorról a törvényjavaslat benyújtásáig sikerült bizonyítani, hogy az valójában kétszer akkora, mint amivel a minisztérium számolt, ezért az előzetesen 400 forint/kg-ra kalibrált adót végül megfelezték. Így került végül a törvénybe, hogy sós snackre és ételízesítőkre kilónként 200 Ft, az előre csomagolt cukrozott készítményekre pedig 100 Ft-ot vetnek ki.

Sós vagy nem sós?

A túlzott sófogyasztást az egészségügy főként a magas vérnyomáshoz, különböző keringési problémák kialakulásához és az elhízásra való hajlandósághoz kapcsolja. Ez alapján érdemes azt is szem előtt tartani, hogy – a magyar táplálkozási szokásokat alapul véve – milyen élelmiszerek milyen mértékben „felelősek” a szervezetünkbe jutó sóért. Az OÉTI adatai szerint a feldolgozott húskészítmények (főként a felvágottak) a sóbevitelünk 18 százalékát teszik ki, a kenyér és a sajtfélék a 12-13 százalékát adják, és jelentős az otthon hozzáadott sózás mértéke is. A snackek durván 1,1 százalékért tehetők felelőssé.

A sós snack-szektor fejlődési pályája 2005-ig meredeken emelkedett, aztán a válság begyűrűzéséig enyhén növekedő pályára állt át. 2008 végén azonban beszakadt az egész piac, ezután pedig lassú, de lineáris emelkedéssel evickélt vissza a korábbi eredmények felé. Ezt a konszolidációt húzta keresztül a neta: tavaly óta a piac mérete és volumene is csökkent. A neta által érintett termékkör nagysága 16,5 százalékkal esett, ebbe azonban a pattogatott kukorica és a sós mogyoró nincs benne (ezekkel együtt számolva a csökkenés 12 százalékos). Ehhez mérhető zuhanást csak a levesporgyártók könyveltek el, illetve az utóbbi hónapokban az energiaital-szegmens.

Az összetétel sava-borsa

A hazai sós snack-piac eddig 2,3-2,5 milliárd forint adót fizetett be az államkasszába. Ez a teljes neta-befizetés 18 százalékát jelenti. Ennél többet, 52 százalékot az édességipar fizetett be, de 15 százalék a levespor-ételízesítő ágazatot  terhelte, és 12 százalékkal az üdítőital-ipar is komoly befizetőnek számít. (A sós snack-szektor 140-150 adózó céget takar, mely havonta 220-230 millió forintot fizet be e jogcímen. Ez alól eddig csak a foci-Eb és az olimpia időszaka jelentett kivételt; 2012 júniusában 390 millió, júliusban 350 millió forint népegészségügyi adót fizettek a cégek.)

A sós snack-szektorban ez a tehertétel drasztikus átnövekedést kényszerített ki, az átlagosan 16,5 százalékos emelést ráadásul a termelők zöme képtelen volt akár csak részben is átvállalni, hiszen a piacon legfeljebb tíz százalékos haszonkulccsal dolgoznak. Több kis gyártó is a padlóra került amiatt, mert az áruházláncok nem akartak beszerzési árakat emelni, így a plusz költséget nekik kellett részben vagy egészben lenyelni.

Eredetileg az volt a kormányzati feltételezés, hogy a neta az ágazatban főként a multikat és az importáló cégeket érinti. Az Unilever és a Chio ezt követően valóban visszavonta a beruházási terveit. Az indok  ugyanaz volt: a piacból most nem lehet kitermelni a költségeket. De ha ezeket a nagy cégeket nem tekintjük, az adó zömében magyar vállalkozásokat sújtott. A piac negyedét jelentő lisztes termékek gyártói zuhantak meg leginkább: ezek helyi gyárakban, több mint 90 százalékban helyi alapanyagból gyártanak.

Meglepő módon volt olyan vállalkozás, amelynek piaci erősödést hozott a neta, de a Nógrádi sóspálcika gyártója például kizárólag annak köszönheti a jobb eredményét, hogy a 40 grammos kiszerelésű ropi a kényszerű áremeléssel együtt is a százforintos árszint alatt tudott maradni, és ezt a piac elfogadhatónak tartja. Több kicsi, a Nógrádihoz képest „no name” gyártó azonban szakmai fórumokon azt jelezte, hogy a neta áthárítását a megrendelőik sem engedték meg: ha megpróbálták érvényesíteni, lecserélték őket másra. A neta hatására megugró árak miatt a fogyasztók az olcsóbb termékek felé vándoroltak, és megtalálták a magukét. Ennek következménye az is, hogy a piacon a legnagyobb átrendeződést az áruházláncok „saját márkáinak” erősödése produkálta, ezeknek az értékesítése a korábbi 35 százalékról 45 százalék felé ugrott.

Az eddigi következmények

A sós snack-gyártók helyzetét nehezíti, hogy nem is gondolhattak a megadóztatott komponens szintjének csökkentésére a termékeikben. A só részbeni kiváltására csak a mesterséges ízfokozók arányának növelésével nyílna részben mód. De nemcsak ízfokozó szerepe van a sónak, hanem a receptúra szerves része, és még az alaptészta állagát is nagyban meghatározza. Az extrudált kukoricapuffancs-gyártók némelyike próbálkozott ugyan azzal, hogy a só egy része helyett nátrium-glutamátot használjon, de mivel ez a mesterséges anyag erősen torokkaparó hatású, és az íze sem az igazi, csak az eleve az alacsony árkategóriába tartozó termékeknél alkalmazták, ahol „muszáj volt tartani az árat”.

Chips-zabáló magyarok?

A magyarok chipsfogyasztása nemhogy nem kiugróan magas, de most már évek óta egyre kevesebbet fogyasztunk. 2011-ben az egy lakosra jutó burgonyachips-adag kevesebb mint 400 gramm, miközben az USA hasonló szűrőn át nézve 23-szor nagyobb chipsfogyasztó. Az éves snackfogyasztás is kontinentális átlag alatti; a 2,4 kg/fős magyar „adag” meg sem közelíti az uniós 3,5 kg/fős szintet, miközben a norvégok 6,9 kg-ot fogyasztanak, és a többi skandináv országban, illetve a briteknél és a Benelux-államokban is több mint 5,5 kg az éves fogyasztás.

Emiatt a piacon szinte minden szegmensben nagy arányú változás következett be, amit az AC Nielsen piackutató cég által mért adatok is igazolnak. A legnagyobb százalékos változást – látszólag meglepő módon – az okozta, hogy több mint 60 százalékos bővülést ért el a „formázott chips” kategória. Ám az értékesítés olyan alacsony szintről nőtt (évi 17 tonnáról), hogy a szektornak igazán méretet adó, 2000 tonna körüli kategóriákhoz (mint a csökkenés után is 1945 tonnás éves mutatót produkáló sós pálcika, az 1800 tonnás burgonyachips, a 2716 tonnás földimogyoró vagy a 2227 tonnát produkáló pattogatott kukorica méretéhez képest a mennyiségi bővülés (27 tonna) valójában elhanyagolható.

A 2010. december és 2011. július közt mértek az egy évvel későbbi adatokra vetítve azt mutatják, hogy miközben a pattogatott kukorica-értékesítés 10 százalékkal, az extrudált snacké 4,7 százalékkal nőtt, a recésen vágott burgonyachipsé 6,9 százalékot esett, a pisztáciát, kesudiót is magában foglaló „nemes magvakból" pedig 9,5 százalékot kevesebbet adtak el. Rosszabb lett a sós pálcika (-11,2), a klasszikus burgonyachips (–15,1), a kenyérchips (-17,6), a kréker (-20), a perec (-20,8), a földimogyoró (-23,3) és a téli bundás mogyoró (-40,3) eredménye is, ezek gyártóinak komoly termelési korrekciót kellett végrehajtani.

Összességében a neta törvény alá tartozó sós ropogtatnivalók mennyisége egy év alatt így 14 247 tonnáról 11 768 tonnára esett, ez 17,4 százalékos csökkenés. Mindezért, illetve a több mint kétmilliárd forintos adóbefizetésért cserébe azonban a lakossági sóbevitel csak az egészségügyi hibahatáron belül csökkent, alig 0,16 százalékkal. A mérleg másik serpenyőjébe azonban más is belekerült.

Az iparág néhány hónapja 800 fős reprezentatív mintán végzett kutatása azt állapította meg, hogy a „chipsadó” elnevezés snack kategóriánként eltérő mértékben, de összességében mintegy 25 százalékkal fogta vissza a fogyasztást, és a korábbi vásárlók 7-10 százaléka teljesen felhagyott a fogyasztással. A snackfogyasztással végleg felhagyók esetében a válaszadók fele pedig "a snack egészségre gyakorolt hatása" miatt döntött a fogyasztás megszüntetése mellett.

Az iparági szervezetek és lobbisták szaladgálása most is zajlik, de a próbálkozások egyelőre sikertelenek. Az biztos csak, hogy annak is örülni kell, ha a neta következő módosításakor nem lesz adóemelés.