Ayrton Senna misztikuma harminc évvel a halála után is megfejthetetlen 

A karrierje ott van a számokban, világbajnoki címekben, pole pozíciókban, leggyorsabb körökben, az esős futamokon nyújtott elképesztő előzésekben, de Ayrton Senna már életében átlényegült legendává, az épp harminc évvel ezelőtti halála pedig olyan hősi magasságokba emelte, amely azóta is szédítő. A minden áron győzni akarás egyfajta aurával vette körül, és bár betekintést engedett azokba a mentális és érzelmi folyamatokba, amelyekből olyan autósport-történeti teljesítmények születtek, mint például az 1993-as estorili futam, vagy a monacói győzelmei, Senna személyisége a mai napig nehezen megfejhető csodaként él tovább a rajongókban és a versenytársakban.

Már a karrierje elején nyilvánvalóvá vált, hogy a versenyzői élessége esős körülmények között a legkomolyabb. Az, ahogyan az autót a kontrollálhatatlan körülmények között is kontrollálni tudta, egyszerre ébresztett félelmet és tiszteletet az ellenfeleiben. Sokatmondó volt, hogy élete első Grand Prix-győzelmét zuhogó esőben szerezte meg Estorilban, ahol még a harmadik helyezettet is lekörözte. Minden egyes esős futamnak az esélyese volt, és ezt az esélyt a legtöbbször győzelemre is váltotta, a legnagyobbat ezek közül pedig azóta újra meg újra tátott szájjal nézik végig az autósport rajongók. 1993-ban Doningtonban szinte vízen járt, miközben mindenki másnak már az is nehezére esett, hogy egyáltalán a pályán maradjon.

Sennának elképesztő gyilkos ösztöne volt a pályán – és emiatt a vetélytársai néha szó szerinti értelmezésben nehezteltek rá. „Ha annyira akarod a világbajnoki címet, hogy meg is halnál érte, hát tessék” – vetette oda neki 1988-ban Alain Prost Estorilban egy kerék kerék elleni csatájuk után. „Ayrton olyan gyorsan ment be egy kanyarba, mint azelőtt soha, és bízott benne, hogy valami, ami Ayrton Sennán belül van, segít majd neki, hogy az autó be is vegye a kanyart. Ez hitbeli aktus volt” – ezt pedig már Damon Hill mondta a brazil versenyző sokszor ijesztő manővereiről. Senna sajátosan értelmezte a határokat, amelyek az életfilozófiája szerint azért voltak, hogy már-már megszállottan feszegesse azokat. Ő ezeket a pillanatokat transzcendentálisnak élte meg, a versenytársai viszont rémisztőnek.

Míg a mai versenyzők a közösségi média és a csapat PR között lavírozva próbálják megütni a megfelelő kommunikációs hangot, addig Senna nem rettent vissza az őszinte kitárulkozástól, és az őt körülvevő misztikumot táplálta az a filozofikus hozzáállás, amelyet egyfajta extra lóerőként vitt át az aszfaltra. Az interjúiból jól kiolvasható, hogy Senna számára nemcsak a győzelem, hanem a folyamatos önismeret és az ebből eredeztethető fejlődés is létszükséglet volt. Mindig jobb akart lenni – nemcsak versenyzőként, hanem emberként is: „Megismerni magad, megismerni a korlátaidat, az erősségeidet, az értékeidet, és megpróbálni egy összességében jobb embernek lenni” – számára ez volt az élet lényege.

Senna istenítése néha feledtette, hogy ő is ember – sokan ezt a minősítést addig fokozták, hogy már a hibáit is az isteni zsenialitása szerves részének tekintették. Az 1988-as monacói ütközésébe a magányos éllovas pszichéjének a kivetülését látták, a kíméletlen előzési manővereit semmi esetre sem határátlépésként értékelték. A mítosza elhomályosította egyrészt az emberi erőfeszítést, amely a teljesítménye mögött volt, másrészt az emberi és versenyzői ellentmondásosságát, amely valójában egy mítosznál sokkal érdekesebb személyiséggé tette.

Senna tudott érzékeny és alázatos lenni, ugyanakkor megvolt benne a jogosultság érzése is, amelyet csak felerősített a saját igazságába vetett hite. Ebből születtek aztán olyan incidensek, amelyek felvillantották a sötét oldalát is. Ez a hozzáállás engedte meg neki, hogy az 1990-es Japán Nagydíjon letaszítsa a pályáról Alain Prost Ferrariját, mert bosszantotta, hogy a szervezők nem voltak hajlandóak áthelyezni a pole pozíciót a pálya tisztább oldalára. Egy évvel később elismerte, hogy szándékosan ütközött Prosttal, egyfajta megtorlásként azért, mert 1989-ben meglátása szerint megfosztották őt a világbajnoki címtől. Képes volt a végletekig elmenni, hogy elérje, amit akart, amiről úgy gondolta, hogy jár neki.

A BBC újságírója, Andrew Benson szerint, aki újoncként még tudósíthatott Senna versenyeiről, a brazil versenyző lenyűgöző karizmával rendelkezett, ami azonnal nyilvánvaló volt, ahogy megjelent valahol. Nagy élmény volt hallgatni őt, betekintést nyerni az intelligenciájába, a filozofikus gondolkodásmódjába. Senna legendájától pedig már elválaszthatatlan a halála. Amikor 1994-ben Imolában a falnak csapódott a Tamburello kanyarban, és a sisakját végzetesen átszúrta a Williams egyik alkatrésze, Senna alakja 34 évesen megdermedt az időben, az azóta eltelt három évtizedben pedig az életműve átlépett a mitikus dimenzióba. Élete utolsó pillanatában is a határokat feszegette.

Ayrton Senna mérhetetlen hatást gyakorolt az autósportra. Amikor például a hétszeres világbajnok Michael Schumacher megtudta, hogy Sennával holtversenyben van a futamgyőzelmek számának tekintetében, teljesen elérzékenyült, ami legalábbis szokatlan volt az érzelmeit mindig uraló némettől. Lewis Hamilton, aki hősének és példaképének tekintette a brazil versenyzőt, egy kisgyerek ujjongásával reagált arra, hogy beülhetett Senna McLarenjébe. De Senna még a halálával is alakította a Forma–1-et, ahol a balesete után komoly biztonsági intézkedéseket hoztak, sok versenyző ma ezeknek köszönheti az életét.