Minél hamarabb megismerjük a szüleink és nagyszüleink traumáit, annál teljesebb életet élhetünk
Amire nem emlékszünk, az nem is fáj – ennek a tévhitnek a lerombolására vállalkozik a neves pszichoanalitikus, Galit Atlas az Érzelmi örökség című könyvében. A generációkon át romboló traumákat már jó ideje vizsgálja a tudomány, a szerző most arra biztatja az olvasóit, hogy ők maguk is vizsgálják meg a múlt sérelmeit, sok esetben ugyanis az érzelmi örökség kibontása a záloga annak, hogy aktív cselekvőként alakítsák a sorsukat. Nemcsak magukért, hanem a következő generációkért is.
Ha van a pszichológiai ismeretterjesztő irodalomnak slágertémája, akkor az a transzgenerációs trauma. A témát boncolgató könyvek ostromolták az eladási listákat, ami azt is jelzi, hogy az olvasók ráéreztek arra, hogy itt valami fontos dologról van szó, a generációkon átívelő minták felrajzolásával egy olyan kulcsot kaptak az életükhöz, amely sok, korábban nyithatatlan ajtó feltárásával kecsegtetett. Persze attól, hogy létezik egy transzgenerációs magyarázat, az ajtók felnyitása még fájdalmas, eltökéltséget és érzelmi befektetést igénylő folyamat, de kevesen tudják olyan jól elmagyarázni, miért éri meg mégis, mint a neves pszichoanalitikus, Galit Atlas, aki a felhasználóbarát módon, konkrét példákból összeálló könyvét, az Érzelmi örökséget többek között abból a megfontolásból írta meg, hogy figyelmeztessen:
a számvetés nélküli élet megismétli önmagát, és hullámokat vet a későbbi nemzedékekben.
A kiindulópontja az, hogy minden család múltja magában hordoz valamiféle traumát, és ezek a traumák érzelmi nyomot hagynak azokban is, akik még meg sem születtek.
Nyilván lesznek, akik ezt a gondolatmenetet hókuszpókusznak fogják címkézni, csakhogy Galit Atlas könyvében meggyőzően, szakmailag alaposan alátámasztva konkrét eseteken – a páciensei és a saját történetén – keresztül mutatja be, hogy az elhallgatott élmények nemcsak hozzánk, hanem a szüleinkhez, a nagyszüleinkhez és a dédszüleinkhez is tartoznak. Egyúttal meggyőző érveket sorakoztat fel, hogy miért kell az elhallgatott dolgokat hallhatóvá és érthetővé tenni: egyszerűen azért, mert újra meg újra keresztbe tesznek nekünk. Miközben azt hisszük, hogy a saját életünket próbáljuk élni, sok esetben a felmenőink traumáit hagyjuk kiteljesedni. És egy traumát magára hagyni soha nem jó ötlet, ugyanis nagyon könnyen átveszi az irányítást felettünk.
Az Érzelmi örökség szerzője nem spórol a saját példájával sem, a trauma-illusztrálásra alkalmas élete ugyanúgy támasztéka a mondanivalójának, mint a páciensei történetei. Atlas iráni származású apja és szíriai származású anyja bevándorlóként nőt fel az ötvenes évek Izraeljében, ahol a szegénység mellett az előítéletekkel is meg kellett küzdeniük. A szülei gyerekként súlyos betegségeken estek át, testvéreket vesztették el, és a családjukban az volt a vezérmotívum, hogy a bánatról és a fájdalomról a legjobb nem beszélni, így óvhatják meg magukat és a gyerekeiket is még több szenvedéstől. Hogy ez mekkora tévhit, arra a lányuk könyve a bizonyíték.
Atlas szülei is beleestek ugyanis abba a hibába, amibe nagyon sok más szülő is: amikor a saját gyerekkorukról meséltek, még véletlenül sem esett szó traumákról, szegénységről, rasszizmusról vagy a bevándorlás megpróbáltatásairól. „Akárcsak sok más család, a miénk is összejátszott, és arra a kimondatlan egyezségre jutott, hogy hallgatással lehet a legeredményesebben eltörölni a kellemetlen múltat” – írja a szerző a sokaknak ismerős életvezetési stratégiáról.
Atlas szerint nem megúszható a legborzalmasabb traumákkal való szembenézés sem. A könyvének az egyik legerősebb fejezete az, amelyik a holokauszt-túlélők leszármazottainak az életét próbálja felfejteni. Olyan, egyébként jól funkcionáló, sikeres emberekét, akikben azonban még mindig él az üldöztetés szelleme, sőt kiszámíthatatlan módokon és váratlan időpontokban éled újjá. Ők a felszín alatt egyszerre hordozzák magukban a túlélők traumáját és bűntudatát is – írja róluk Atlas. A trauma „radioaktivitásának” szentelt fejezet egyik legfontosabb következtetése, hogy a holokauszt emlékei akkor is élnek a túlélőkben, ha nem tudnak róluk.
A holokauszt egyébként szerepet játszott abban, hogy a tudomány elkezdett foglalkozni a transzgenerációs traumákkal. Atlas is megemlíti, hogy a második világháború után a traumák következő nemzedékre gyakorolt hatását vizsgáló pszichoanalitikusok között sok Európából menekült zsidó volt, akikhez aztán holokauszt-túlélők, majd később a leszármazottaik fordultak az őseik fájdalmának tudattalan lenyomatát hordozva. Ezeknek a pszichoanalitikusoknak a megállapításait aztán a hetvenes évektől az idegtudomány is igazolta: a túlélők traumája valós hatást gyakorol a gyerekeik és az unokáik életére.
Hogy ez mennyire kimutatható, arra Atlas egy nagyszabású kutatást idéz, amely megállapította, hogy a holokauszttúlélők utódainak a vérében kevesebb a kortizol, vagyis egy trauma után nehezebben tudnak visszatérni a kiinduló állapotba. Kiderült az is, hogy a túlélők leszármazottainak stresszhormonprofiljai eltér a kortársaiktól, ami azt jelenti, hogy hajlamosabbak a szorongásos zavarokra. Ugyanez érvényes a rabszolgaként tartott emberekre, háborús veteránokra, vagy súlyos traumát átélt szülők gyerekeire: traumatikus események után ők nagyobb valószínűséggel mutatják a poszttraumás stressz zavar (PTSD) tüneteit.
És itt beköszön az evolúció fintora.
Ezeknek a változásoknak az lenne a céljuk, hogy az utódokat segítsék a túlélésben: megkapják azt az epigenetikai információt, amit a traumák hatására a szüleik és a nagyszüleik begyűjtöttek. Csakhogy, ha ők maguk nem mennek át ezeken a traumákon, akkor ez az epigenetikai örökség csak sérülékenyebbé teszi őket. Ahogy Atlas írja:
Olyan trauma tüneteit mutathatják, amelyet nem is ők éltek át.
Ez a könyv végig azt üzeni, hogy a múlt mindenütt nyomot hagy. Az elfojtott titkok rettegéssé alakulnak át. A lelkünkben élnek, és a sugárzáshoz hasonlóan nincs formájuk, színük vagy szaguk. És még mielőtt az olvasó legyintene, hogy ugyan, az elmúlt dolgokhoz semmi közöm, minek olyasmivel foglalkozni, ami rég volt, én a jelenben élek, annak ott a rossz hír, hogy az elme nem tudja megakadályozni, hogy megszállják a múlt romboló elemei – írja Atlas.
A könyv három részből áll össze, a Nagyszüleink, Szüleink és Mi Magunk című blokkok páciensek életútjain keresztül mutatják be a traumák szívósságát, és azt, hogy kis túlzással, minden mindennel összefügg. Találkozunk olyan nővel, akinek a házasságon kívüli kapcsolata visszavezethető arra, ahogy az anyja képtelen volt feldolgozni a nagyanyja halálát. Találkozunk olyan nagymamával, aki a saját vérfertőzésének a traumáját vetíti ki a lányával és az unokájával való kapcsolatára. Egy szakítást feldolgozni nem tudó meleg férfival, aki megtudja, a nagyapja feltehetően azért lett öngyilkos, mert úgy érezte, el kell titkolnia a homoszexualitását. Felvonulnak előttünk szülők, akik gyerekeket vagy épp a saját szüleiket vesztették el tragikus körülmények között, és ezek a történetszálak pókhálóként veszik körbe az életben lévő gyerekeik életét.
Az önismeretet fókuszba helyező harmadik részből végképp nyilvánvalóvá válik: az érzelmi munkát nemcsak azokért végezzük el, akik előttünk jártak, hanem a gyerekeinkért is. A jelen ezért is bír különleges jelentőséggel a traumamátrixban: mi magunk vagyunk azok, akik tehetnek egy lépést a nemzedékeken átívelő trauma körforgásának megszakítása felé.
Galit Atlas könyve azért is olyan izgalmas, mert Sigmund Freud nyomán ő is Sherlock Holmes módszerét követi, a terápiás folyamat így egyfajta nyomozásra hasonlít, és mint egy jó krimi, mindig szolgál meglepetésekkel. A terapeuta és páciens közös nyomkeresését követve pedig az olvasó is óhatatlanul nyomozásba kezdhet a saját és felmenői életében, maga is elkezdhet összeilleszteni darabkákat, amelyeknek az összefüggéséről eddig nem tudott vagy nem akart tudomást venni.
Az örökölt trauma addig életképes, amíg fel nem fedezik, meg nem értik, és fel nem dolgozzák. Galit Atlas nem győzi hangsúlyozni, hogy a múlt szellemei ott élnek a tudattalanunkban, de felmutat megoldásokat arra is, hogy ezeknek a kísértését hogy lehet, ha nem is kiiktatni, de legalább kezelhetővé tenni. Arra biztat, hogy bontsuk ki az érzelmi örökségünket, mert így lehetünk aktív cselekvői a sorsunknak. Az általa ismertetett esetek pedig egy kicsit betekintést engednek abba, hogyan is zajlik egy ilyen folyamat, és felsejlik az is, hogy milyen erőt szabadít fel az, ha valaki megtöri a csendet, és vállalkozik arra, hogy érdemben számot vessen az érzelmi örökségével. Galit Alas nem kevesebbet állít, mint hogy csak ennek árán tudunk teljes életet élni, ennek árán tudjuk a saját életünket élni.
Galit Atlas: Érzelmi örökség, HVG Könyvek, 256 oldal, 4200 forint
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Mentse meg a családját az érzelmi csődtől!
Bevétel, kiadás, vagyon, főkönyv, bevallás, mérleg, csőd: könyveléstechnikai kifejezések, amelyek közül néhányat átemelt magának a pár- és a családterápia is. Nem véletlenül. A „családi főkönyv” fogalma viszont még messze nem épült be annyira a köztudatba, mint amekkora jelentősége van. Vagy lenne, ha egyáltalán tudnánk a létezéséről.
Nem biztos, hogy minden párkapcsolatot meg kell menteni
A meggyengült párkapcsolatok újraépítéséről, ezzel együtt a bizalom megingásáról és megtartásáról, a családban tanult viselkedési minták és a titkok hosszú távú hatásairól is szó esett a HVG Extra Pszichológia Szalon legutóbbi online estjén, ahol két elismert pszichológus és családterapeuta, Hajdu Judit és Megyeri Zsuzsanna osztotta meg a tapasztalatait.
