„Nagyimrés-raineres narratíva nem kell!" Állítólag a közrádió ezzel indokolta, hogy nem sugározza az 1956-os forradalom évfordulóján a korszak egyik legjelesebb történészével, Rainer M. Jánossal készített interjút.

Hogy akkor milyen narratíva kell, azt megtudhattuk Simicskó István honvédelmi miniszter beszédéből, amelyet az 56-os műegyetemisták emlékművénél mondott 21-én. A tudósítások szerint a miniszter nem kertelt sokat: „a magyar nemzet mindig felismerte [a] veszélyeket, azokat jelezte Európa felé, és mindeközben elhárításuk érdekében cselekedett is; ez 1956-ban is beigazolódott”.

A kedves olvasó azt hiszi talán, hogy meg van lepve, de azért, ha őszinte önvizsgálatot tart, be kell vallania, a zsigereiben már régen érezte: idén meg kell születnie 1956 migrációs narratívájának. De természetesen nem az akkori magyar menekültekre kell itt gondolni. Az a párhuzam-erőltetés az ellenzéki szónokoktól várható. Rossz az is, de benne van a valóság néhány eleme, ráadásul kézenfekvő. Simicskó azonban bátor és szabadságszerető (szerinte ezek a magyar nép legfontosabb jellemvonásai), ezért nem ragadt le a történeti vonatkozásoknál. Ő egyenesen kijelentette: „minden kornak, korszaknak megvannak a maga kihívásai, veszélyei. »Ma, ha nem is tankokkal«, de »leplezett veszély« fenyegeti nemzeti kincseinket, kultúránkat, s országaink határait is”. Tessék, úgy készen van ez az új narratíva, hogy egy GYODÁ-nyi hézag sincs rajta a valós történéseknek. Hiszen az éppen ünnepelt műegyetemisták 16 pontja között egy sem szerepelt, ami valamiféle „veszélyre” figyelmeztette volna Európát, ezzel szemben valamennyi évek óta meglévő és betokosodott állapotok megszűntetését követelte. Az egyik például „teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót”. Persze tudjuk, ma szabadrádió-narratíva sem kell, semmi aktualitása. A gazdasági élet tisztasága, a teljesen szabad és párt-esélyegyenlőséggel rendezett választások, a valódi sztrájkjog, a létminimum biztosítása – egyik sem kell bele a narratívába, ugye.

Boros Péter volt miniszterelnök mindehhez a tudósítás szerint ugyanott hozzátette, hogy „nem lehet hagyni, hogy szó nélkül maradjon az igazság »a sokféle ferdítés világában«. Utalva Simicskó István köszöntőjére, … megjegyezte, »ránk mindig leselkednek veszélyek, s most is – mint mindig – rosszallják, amit teszünk«”. Ugyebár a Nyugat. Hogy 1956-ban pont nem rosszallta? Vagy az orosz tankok által történő leveretést nevezi finoman „rosszallásnak”? Vagy most is tankokkal jön veszély-felismerő kormányzatunkra Oroszország? Hol is van Oroszország ma ebben az ügyben? Önök most talán kezdenek összezavarodni, de ezt is csak hiszik. Nem kell ugyanis a részletek megfeleltetésével bíbelődni, elég megkapaszkodni a „mi szegény becsapottak mindig egyedül vagyunk” történelemmagyarázó klisébe, és máris minden egyszerű és világos. Ezt természetesen Simicskó sem hagyta ki a beszédéből: „1956-ban számos bíztatás, ígéret hangzott el külföldi segítségnyújtásról, de az nem érkezett meg.” Szinte otthonosan ismerős gondolat, minden 56-os rovásírásos kopjafa felszentelésekor újra megfogalmazódik. Igaz, a történésznarratívák szerint a Nyugat politikusai nem ígértek katonai segítséget, sőt az amerikai potentátok azt ismételgették, hogy Magyarországot nem tekintik szövetségesüknek. Érdemi segítséggel atomháborút kockáztattak volna. Nyugati segítséget csak a Szabad Európa Rádió amúgy magyar műsorkészítői ígértek, mindenféle felhatalmazás nélkül, hazafias felbuzdulásból. Amiért utóbb német és amerikai hivatalos vizsgálat is indult ellenük. A felelősséget Mikes Imre kommentátor is elismerte 1981-ben, de úgy vélte, ha „a felkelésben nem váltunk volna eggyé vérző hazánkkal”, hanem „százszor bölcs diplomáciai, katonai, geopolitikai józansággal” kommentálnak, „a megvetés minden gyalázata akkor lengené csak igazán körül azt a pellengért, melyre a csalatkozott nemzet kárhoztatna hitvány cenkek gyanánt az idők végezetéig bennünket”.

Valójában a Nyugat 1956-ban magyar menekülők sokaságát fogadta be, az osztrákok még magyar nyelvű iskolahálózatot is kiépítettek, Povl Bang Jensen dán diplomata pedig az életét adta a magyar ügyért. De a menekítés- vagy befogadás-narratíva természetesen ugyanúgy nem kell, ahogy a bangjensenes sem, mert ezek mind 56 valós elemei.

Nem lett volna azonban ott Boross Péter, ha nem egészítheti ki az átmigárnsozott magány-narratívát egy újabb elemmel. Azt mondta ugyanis, hogy ő és társai: „emlékeznek az 1945 utáni évekre, a »földosztásnak nevezett szörnyű kifosztásokra, a galádságokra, amelyek ennek során történtek«.” Érdekes ez 1956 kapcsán, hiszen az 1945-ös földosztást egyetlen számottevő párt vagy felkelőcsoport sem kívánta akkor visszacsinálni, ellenkezőleg, épp oda kívántak visszatérni. De hát kell egyénigazdás narratíva, most őszintén? Különben is a nagyimrétlenítés logikus következménye, hogy a földosztást kell szidni, hiszen annak levezénylője 1945-ben éppen ő volt, mint földművelésügyi miniszter.

És a kedves olvasó titkon most már sejti a megoldást. Igen, az újnarrálók 1956-tal is pont azt tennék, amit a Kossuth térrel: visszaállítanák 1944-es állapotába. Gondoljuk csak meg, egy 1944-es 1956-tal végképp bármit meg lehet tenni. Tényleg ki lehet belőle zárni minden ferdítést. Mert a ferdítés sajátossága, hogy van valami, amit ferdítenek. Valami, ami igaz. Ebben az lenne a jó, hogy semmi igaz nem lenne benne. Csak tombolna benne a nagy muszlim ávóstömeg, a Soros-tankolta szovjet harckocsik által fedezve, a szabadságharcosok pedig, az Aranycsapattal és a hős magyar csendőrökkel karöltve építenék a Corvin-köztől Röszkéig a pengés szögesdrótot, miközben egymás között osztogatnának különféle koncessziókat. Nők persze nem lennének köztük, mert a nők az újnarrálás szerint nem nyertek még háborút. Így ápolnák ők 56 nemlétezetét.

A valódi történelmet pedig, azt a bizonyos rainerest, Nagy Imrével, a szabadságharcosokkal, az írókkal, az igazi szabadságot áhító műegyetemista lányokkal és fiúkkal, a tettekben bátrakkal, nos azt úgy temetnék vissza egy országút alá, mint valami bonyhádi gótikus templomromot. Jó mélyre.

A szerző történelemtanár, a tenyleg.com szerkesztője