Rögzítené az euróárfolyamot a kormányzatközeli think-tank első embere, méghozzá éppen 305 forinton. Nem 306-on és nem is 304-en, hanem pont 305-ön, mely javaslat kicsit erősebb, mint a 315-ös árfolyamot, vagyis a nagyobb leértékelést pártoló Demján Sándor javaslata, de ez a kurzus Heim Péter szerint ideális lenne, kicsit “megfogná az importot”, miközben ösztönözné az exportot és persze kiszámíthatóvá tenné az országot. Most tegyük félre egy pillanatra azt, hogy közgazdaságilag értelmes-e a rögzített árfolyamrendszer felé elmozdulni (szerintem egyébként nem), mert erről akár még lehetne is értelmes (tehát nem az árfolyamszintekre fókuszáló) közgazdasági vitát nyitni. Foglalkozzunk csak a javaslat szellemiségével, mert az nagyon is illik abba, amit az egész orbáni rendszer sugall a magyarságnak.

Ha velem tartasz, ha rám szavazol, az örökkévalóságot, az állandóságot, a kiszámíthatóságot adom neked – ígéri, és ez kétségkívül vonzó egy olyan társadalomban, amely évszázadok óta a bizonytalanságban élt, abban, hogy itt egyik napról a másikra minden elveszhet, ahol egyik óráról a másikra a gazdagokból földönfutók, a győztesekből vesztesek, a hősökből pedig számkivetettek lehetnek. Egy ilyen közösségben kiszámítható árfolyamot, sziklaszilárdságú, a következő évszázadokra érvényes alaptörvényt, fix reptéri taxitarifát, vagy jól kalkulálható rezsiköltséget ígérni biztos megoldásnak tűnhet a választási győzelemhez, mellyel persze könnyen lehet, hogy nem is lesz gond, főleg, ha az ellenzék is hasonló ostobaságokat terjeszt.

A választási győzelem és az örökkévalóság között azonban van egy leheletnyi különbség, ha ez az elmúlt húsz évben nem tűnt volna fel az illetékeseknek. Az ország sajnos a rengeteg örökkévalóságnak hitt pillanat után is itt maradt velünk, a megoldatlan problémáival.

Az életet ugyanis – szerencsére – nem lehet betonba önteni, sőt minél erősebben akarja bárki is egy adott pillanathoz rögzíteni, valójában annál nagyobb lehet a baj az idő előrehaladtával, annál nagyobb eséllyel hullik darabjaira az egykor állandónak hitt rendszer. A gránitba vésett alaptörvény például ezekben a napokban már az ötödik módosításánál tart, a rögzített árfolyamokról sokszor bebizonyosodott, hogy hamis stabilitást ígérnek, és gyakran érnek csúnya véget a világban, a fix reptéri tarifákkal drágábban lehet majd taxizni, mint repülni, a röghöz kötött diákokból pedig nagy eséllyel nem lesz elégedett polgár.

Az orbáni sokrétű örökkévalóság-ígéretekkel azonban nem is az a legnagyobb baj, hogy minél szilárdabbnak tűnnek, valójában annál labilisabbak mind gazdaságilag, mind politikailag. Sokkal komolyabb probléma velük az az üzenet, amelyet a magyaroknak közvetítenek. Egy állandóan és nagy léptekkel átalakuló világban sugallják, hogy ha közösen akarják, akkor minden változás megállítható a határoknál, és ehhez semmi mást nem is kell tenniük, mint nagyon akarniuk. A svájci frank árfolyama rémülten torpan majd meg Hegyeshalomnál, a nemzetközi olajárak meghunyászkodnak a magyar benzinkutaknál, vagy mire a rezsiszámlára érnek, a Dunaferr vagy a pápai húsüzem több ezer dolgozója pusztán azzal megmenthető, hogy az állam megveszi ezeket a cégeket, a külföldi beruházók pedig csak a nagy akarás hatására hoznak ide pénzt és teremtenek munkahelyeket.

Egy friss kutatás gyászos eredményt mutat arról, hogy Magyarország mennyire fenntartható, vagyis mennyire felkészült arra a magyar társadalom, hogy alkalmazkodjon a bizonytalan jövőhöz. A lista élén a mindenféle értelemben véve sikeres, gazdag országok állnak, Magyarország a hátsó traktusban kullog, úgy, hogy ambiciózusabb régióbeli társai simán előzik. És ez nem véletlenül alakult így. Évtizedes hagyománya van annak, amit Orbán csinál, az 1970-es évektől zajlik a nép butítása azzal az üzenettel, hogy nem lesz semmi baj, minden marad úgy, ahogyan volt és ehhez nem is kell csinálni semmit.

Ha Magyarország sikeres ország akar lenni, akkor az ilyen hamis állandóság-ígéretek helyett arra lenne szükség, hogy az emberekben tudatosuljon: a változás elkerülhetetlen, és a veszélyek helyett vagy inkább azok mellett, rengeteg lehetőséget is rejt. Ehhez nagyobb szabadságra és vállalkozószellemre, szabad versenyre, mindehhez pedig rugalmasságra és nagyobb alkalmazkodóképességre lenne szükség. Ha mindez megvan, akkor valójában nem lesz érdekes az euróárfolyam.