A  jóslatok mindig valaki(k)nek szólnak, s a jós akkor tud eredményesen jósolni, ha a válaszútra (görögül kriszisz) érkezők lehetőleg konkrét kérdésekkel fordulnak hozzájuk. A mai jövőkutatók szintén megrendelésre dolgoznak, s olyankor a leghatékonyabban, amikor valamely részterület jövője a téma – legyen szó a mobiltelefóniától a szívsebészeten vagy a cipőgyártáson keresztül a vallási eszmék jövőjéig szinte akármiről, csak jól körülhatárolható terület legyen, ahol vannak szakértők, akik a múlt trendjeit és a jövő lehetőségeit elemezni tudják és akarják.

Az időben az a paradox, hogy ugyanaz az eseménysor, amely visszatekintve nyílegyenesen vezetett a jelenbe, előre tekintve útelágazások dzsungelébe vész, amely dzsungelben, igaz, a lehetséges jövők indái között a később megvalósulttá (múlttá) váló eseménysor is megtalálható. Megtalálásához – vagyis a jövőbelátáshoz – azonban mégis vagy valamiféle mindentudásra, vagy legalább mindentudó hatalmakkal ápolt jó kapcsolatokra volna szükség. Ezek hiányában nincs mit csodálkozni azon, hogy a híres jóslatok többnyire kétértelműek - de azon sem, hogy a jósok között a legtisztábban talán éppen a vakok látják a jövőt.

A profi jós olyan jóslatokat ad, amelyek mindenképpen bekövetkeznek. A híres görög jósdák, Zeuszé Dódónában, és Apollóné Delphoiban, a Parnasszosz hegy lábánál, kétértelmű jóslataikról voltak híresek (a “dodonai” jelző ma egyértelműen “kétértelműt” jelent). Amikor például Kroiszosz (Krőzus), a kisázsiai Lűdia királya meg akarta támadni a feltörekvő nagyhatalmat, Perzsiát, előtte, mint Hérodotosz elbeszéli, a delphoi Apollón jóshelytől kért tanácsot. A jóshely azt közölte Krőzussal, ha megtámadja Kűrosz perzsa királyt, “nagy birodalom fog megdőlni”. Így is történt, nagy birodalom dőlt meg: a sajátja. A kétértelmű jóslat bevált.

Teiresziász (ül) Odüsszeusznak jósol

A nagy görög jóshelyek szakmányban művelték a pártok feletti, minden kérdésre választ adó jóslás-ipart, amely ráadásul meglehetősen korrumpálódott is: a peloponnészoszi háború idején például Delphoi aszerint jósolt Spárta, illetve Athén javára kedvezőbben, mikor, melyiktől kapott értékesebb ajándékokat. Ám mivel innen is és onnan is rendszeresen érkeztek ajándékok, a jósda továbbra is a kétértelmű jóslatok gyakorlatát folytatta, egészen a Krisztus utáni negyedik század végéig. A Parnasszus lábánál épült, a kultusz központjául szolgáló Apollón-szentélyt a 373-as földrengés után még újjáépítették – húsz évvel később azonban Theodosius császár rendelete már bezáratta a pogány jósdát.

A kétértelmű jóslatok általában beigazolódtak – ám a találati pontosságuk nem volt valami nagy. A pontos jövőt a jósok, látnokok, próféták próbálták „megjósolni”, illetve „meglátni”, ami olykor sikerült is nekik. Teiresziász, a görög mitológia leghíresebb jósa, aki Odüsszeusznak is jósolt,  és Oidipusznak megjövendölte, hogy olyasmit fog látni, amit nem kellene, amiért vakság lesz a büntetése – maga is vak volt. Az egyik mítosz szerint Pallas Athéné a tenyerével vakította meg Teiresziászt, amiért meglátta az ölét és a keblét, ám aztán megenyhült, s kárpótlásul nemcsak jövendőmondóvá tette, de még a fülét is megtisztította, hogy értse a madarak énekét, ezen kívül olyan botot adott neki, amilyet a látnokok viselnek.

Azóta van, hogy a vakok az igazi látnokok; úgy látszik, ők messzebbre tekinthetnek, mint azok, akiket elkápráztatnak a ma jelen jelenségei. Ilyen jósok természetesen nemcsak az ókorban éltek. Vanga, vagyis Vangelia Pandeva Dimitrova (1911-1996), a még gyermekkorában megvakult híres bolgár jósnő és gyógyító, akihez százezrek zarándokoltak el, később többször mondott hálát a sorsnak a csodálatos kárpótlásért: hogy attól kezdve többet látott, mint azok, akiknek jó a szemük és látónak gondolják magukat.

Vajon csupán arról van-e szó, hogy a vakok hallása, szaglása, tapintása kifinomul, talán még az érzékszerveken túli érzékelésre (Extra-Sensorial Perception, ESP) is hajlamosabbak lesznek, mint a látók (vagy akik annak hiszik magukat)? Arról is, persze, de azért nem minden vakból lesz látnok. Igaz, ami a mai tudományos igényű jövőkutatást illeti, ott is komoly igény van „vakságra” – mégpedig éppen a jövő megpillantása érdekében.

A jövőkutatók, amikor rövid távú prognózisokat készítenek, akkor a múlt, illetve a jelen adataiból indulnak ki, s így még nem is a tulajdonképpeni jövőt, hanem csupán a jelen határait fürkészik. Ezt teszik például az Institute for the Future (IFTF) kutatói – tízéves előrejelzésekig merészkedve, résztémákban. Nem is nagyon foghatnak mellé. Ám azért ők is tudják, hogy a jövő sohasem a múltból a jelenbe vezető út egyszerű meghosszabbítása, ezért a trendek mellett a „diszkontinuitásokat” is elemzik, vagyis azokat a pontokat, amikor egy régi tendencia nem folytatódik tovább, illetve amikor a történetben megjelenik valami új.

A jövőbe való bepillantást egyes nézetek szerint az a babilóniai csillagász „találta fel”, aki először jött rá, hogy az égitestek együttállásai ismétlődnek, ezért megjósolhatók. Az ismétlődő dolgokkal szemben az igazán újat azonban nem lehet megjósolni, ha a múltból extrapolálunk. Ha a jósláshoz úgy kezdünk hozzá: „amennyiben a jelenlegi tendencia folytatódik”, a valóban új dolgokat talán észre sem vesszük – mert mi van, ha nem folytatódik?

Az ötven évre vagy még hosszabb távra szóló futurológiai előrejelzések készítésekor ma már a jövőkutatók is megpróbálnak „vakon” keresztülsiklani a ma jelenségein, s egyenesen a miénktől eleve eltérőnek feltételezett jövőre, sőt egyidejűleg több jövőre – párhuzamos jövőkre – koncentrálni. Ehhez szándékosan készek elrugaszkodni a valóságtól – vagyis a jelentől. A tudós futurológusok manapság komolyan tanulmányozzák a sci-fi írók és utópisták munkásságát, tőlük tanulni, s a „tudományos” felől a „fantasztikus” felé mozdulni igyekeznek, s közös ötletrohamokkal próbálják magukat olyasféle, csak a jövőre figyelő tudatállapotba hozni, melyekbe némely sámánok, illetve vak jósok többnyire révüléssel jutnak.

Nemcsak az a kérdés, hogy hogyan lehet előre látni a jövőt, ha paradigmaváltások történnek, és a múlt meghosszabbítása nem vezet eredményre. Arról is szó van, hogy maga a jövőkutatás is paradigmaváltáson megy keresztül – véli Nováky Erzsébet, a BKE jövőkutatási tanszékének vezetője, aki szerint az evolúció elmélete és a káoszelmélet adják azokat az alapokat, amelyekre a jövőkutatás épülhet. Szerinte számolni kell azzal, hogy a világ tartósan instabil rendszer – és csak az kap válaszokat a jövőt firtató kérdéseire, aki elegendő képzelőerővel kérdez. Ha úgy tetszik, olykor még a szeszélyeinek is vakon engedelmeskedve.

Gerlóczy Ferenc