© Végel Dániel

A tanárképzés eddig az általános iskolai tanárok számára a három-négy éves főiskolákon, a középiskolai oktatók számára az ötéves egyetemeken folyt, a szakoktatásra külön szabályok voltak érvényesek. A tervezet a tanári diplomát a mesterszak elvégzéséhez kötné, ahová az alapképzésben részesültek 35 százaléka mehet tovább. Lehet, hogy tisztán gyakorlati (például műszaki) területen az alapképzésben végzettek tömegei találnának maguknak állást, a más (például magyar vagy zeneművészi) szakot befejezők többsége viszont tanári jogosultság nélkül aligha jutna a képzettségének megfelelő munkához. Az eredmény: az állástalan diplomások szaporítása. Ha a keretszámokat az iskolák tanárszükségletéhez mérik, annak háromszorosát kell felvenni az alapképzésre, függetlenül attól, szükség van-e a másik kétharmadra. Ha viszont kötött egyetemi létszámban gondolkoznak, az iskolákra - vagy egyes szakokra - hoznak tanárhiányt.

Az új rendszerben az eddigi főiskolák vonzóereje lecsökken: hallgatóiknak nem tudnak tanári képesítést tartalmazó diplomát adni. Hogy megéljenek, megpróbálják majd magukat egyetemmé akkreditáltatni. Ha a megítélésük tárgyszerű lesz, sokuk kérvénye el fog vérezni, mert sem elegendő számú minősített oktatót, sem az egyetemektől elvárható, nemzetközi rangú tudományos műhelyeket nem tudnak felmutatni. Ha viszont többüknek szánalomból engedékenyen megadják az egyetemmé válás lehetőségét, akkor 15-20 álegyetem jön létre, és szükségből megkezdődik az áldoktori diplomák osztogatása. Ebben az esetben biztonsággal megjósolható az általános színvonalesés.

A délibábos "egységes tanárképzés" nem tud az iskolatípusok között meglévő tényleges különbségekről. Két szélső példa: egy kisvárosi zeneiskola zongoratanára a négyéves főiskolai képzettség birtokában is becsületes, jó munkát végzett. De nem feltétlenül alkalmas arra, hogy a zenei szakközépiskola magas hangszeres színvonalat követelő, professzionális - preakadémiai - oktatását is ellássa. A másik véglet: ha következetes a törvény alkalmazása, a szakközépiskolák mesterséget tanító szakjain csak egyetemi diplomával bíró asztalos-, szakács-, kozmetikatanárt szabad alkalmazni.

További probléma, hogy a tervezet előírja, a hallgatók pedagógiai tantárgyakból teljesítsenek 100 kreditet (3 ezer munkaórát), miközben az egyetemi szintű szakismeretek megszerzésére 50 kredit marad a mesterfokon. A hallgatónak tehát kétszer annyi ideig kell a pedagógia-tanszékek igehirdetését hallgatnia, mint amennyit a tényleges szakmai ismeretek magas szintű elsajátítására kap. A tervezet 30 kredites egybefüggő gyakorlati félévet, vagyis napi 12 óra (!) iskolai gyakorlatot ír elő, azaz a hallgatók este 8-9 óra után kezdhetnek el foglalkozni a szakmájukkal, éjszaka művelődhetnek, járhatnak múzeumba, olvashatnak könyvet, mehetnek hangversenyre, társaságba.

Nem igaz, hogy a jó tanári munkához szükség van erre a 100 kreditre. Magam negyven évig tanítottam, minden korosztályban, s - bocsánat a szerénytelenségért - a legjobb tanárok közé soroltak. ELTE-indexem szerint pedagógiára, metodikára, iskolai gyakorlatra összesen 630 munkaóra jutott, ami mai számítási módszerrel 21 (felkészüléssel együtt körülbelül 30) kredit - a tervezett 100 helyett. Sohasem hiányzott e további 70 pont.

Pedagógiai, pszichológiai, neveléstörténeti stúdiumok mindig voltak az egyetemeken, szükségességüket senki sem tagadja. De a pedagógiai tantárgyak, órák, követelmények nyomulása 20-25 évvel ezelőtt kezdődött. S mondhatja-e valaki, hogy az ötven évvel ezelőtti tanárok rosszabbak voltak, mint a maiak? Sőt maguk a pedagógiai tanszak oktatói jobb tanárok-e, mint társaik? Az erőszakosan megnövelt keretet fölösleges, mondvacsinált tananyagokkal töltik ki. Mire emlékeztetnek? A marxizmus-leninizmus tanszékekre. Azokra is azért panaszkodtunk, mert rátelepedtek az oktatásra, elvették az időt a szakma megtanulásától. A diákok gyűlölték; a tanszékek, érezve gyengeségüket, túlköveteléssel, buktatással kompenzáltak.

Nem hiszem, hogy a miniszter vagy a minisztérium ártó szándékból teszi, amit tesz. Nyomás alatt áll, a pedagógiai lobbi ily módon akar előnyomulni: erősíteni egyetemi pozícióját, emelni a neki jutó órák és főleg álláshelyek számát. A magasztos pedagógiai célok mögött nyers anyagi érdekek állnak. A sejtekre szükségünk van, de elburjánozva megölik az embert.

DOBSZAY LÁSZLÓ

(A szerző egyetemi tanár)