"A volt Hertelendy-kastélyban születtem a somogyi Kozmapusztán. Igaz, hogy

© Horváth Szabolcs

az akkor már magtárként, no meg iskolaként és pedagóguslakásként szolgált" - vezet vissza időben és térben az egészségügy főápolójává emelt, 52 esztendős egykori sebész. Az apácáknál Pápán végző tanítónő mama és a történelem-szakfelügyelőség mellé foci- és röplabdaedzőséget, kultúrház-igazgatóságot, egyúttal mozigépészséget is bevállaló papa mellett nem lehetett lazsálni. "Végig kitűnő voltam, két évet kivéve, amikor anyám volt az osztályfőnök, és írásból négyest adott." A kaposvári gimnázium után így már csak a szakirány volt kérdéses - végül az orvosi egyetem választatott. De nem beszűkülten, mert "egyszerre három csapatban is kosaraztam".

Aztán diplomásként már a kaposvári kórházban figyel a társadalmi beágyazottságra is: előbb a Somogy Megyei Birkózószövetség elnökségi tagja, illetve később - amikor már lehet - a Professzionista Ökölvívó-szövetség orvosbizottságának elnöke. Már városának megbecsült főorvosa, mikor 1995-ben családot, lakhelyet, tevékenységet vált, és Pestre jön az akkoriban is a szocik irányította népjóléti tárca osztályvezetőjének. "Megszállott kempingező vagyok. Fix helyeink vannak az Isztrián" - említ egy nem kifejezetten miniszteri passziót a több mint tíz éve már második házasságában élő miniszter. Előző házasságából született, 32 éves angoltanár Zoltán fia vállalkozó, míg a 29 esztendős Gergely üzletkötő. Nevelési feladatot így főként már csak féltestvéreik - a 10 esztendős Krisztina Anna és a 7 éves Jenő Dániel - jelentenek.

- Állítólag azt kérte öntől a miniszterelnök, legyen láthatatlan. De lehet ebben az ordibálós világban észrevétlenül működni?

- Első főnököm, Bodosi Mihály, a korábbi kitűnő atléta mondta nekem: "A csont magától forr össze, a te feladatod csak annyi, hogy biztosítsad hozzá az optimális feltételeket." Szóval szerintem az egészségügy problémái nem tőlem forrnak össze, így azt sem hiszem, hogy mindenütt jelen kellene lennem.

- Pedig néha nem ártana. Különösen, mert azt hallottuk, hogy egy-egy spontán bedobott viccel, adomával mesterien képes oldani a feszültséget. Ez tudatos technika?

- A vicceket a fejemben raktározom, de csak akkor válnak a sajátommá, miután már aktualizáltam őket. Az viszont tény, hogy ennek segítségével olykor sokkal jobban megjegyzik a mondandómat, mintha felsorolok 25, bármilyen fontosnak is látszó dolgot.

- Nyilván nem tegnap óta csinálja. Kaposváron, annak idején, már vezető orvosként sikerült elviccelnie a párttagságot?

- Még mielőtt észbe kaphattam volna, jó tanulóként gyors volt a KISZ-es karrierem, így a gimnáziumban, aztán az egyetemen, sőt a kaposvári kórházban is KISZ-titkár voltam. Azzal pedig automatikusan jött a párttagság. De ott már rövidre fogtam a pályafutásom.

- És később? A nagyobb választékban talált magának rokonszenves alakzatot?

- Tény, hogy minden oldalról megkerestek, és el is mondtam a véleményemet, de nem óhajtottam sehová lecsatlakozni. A rövid párttagság elég volt tanulságul.

- Az ön életében azonban igazán 1995-ben jött el a rendszerváltás. Nem is akárhogyan: otthagyott várost, munkahelyet, státust, családot. Ennyire összejött minden?

- Valahogy úgy. Például 1995-ben új igazgató jött Kaposvárra, aki nem nézte jó szemmel az ottaniakat. Szóval a túlcsorduláshoz vezető cseppek többféle irányból kerültek a pohárba.

- Rendben: a magánélet az szent. Azért nem lehetett könnyű, hiszen egy jól menő sebész tutira többet keres, mint egy minisztériumi hivatalnok. Mármint a hálapénzzel...

- Most mondjam azt, hogy bizonyos invesztíciók nélkül nem megy semmilyen pályamódosítás? Ami meg a baleseti sebész hálapénzét illeti, kocsmáros barátomat szoktam idézgetni, aki szerint nekünk lényegében ugyanaz a pacientúránk. Csakhogy a biciklista, amikor hozzá megy, még fizetőképes, amikor viszont részegen elütve hozzám kerül, már minden pénzét a kocsmában hagyta.

- Na végre, egy Rácz-adoma. De jól értjük? A paraszolvencia egy természeti jelenség? Ami kinek van, kinek nincs, de élő ember azon nem változtathat?

- A paraszolvencia közgazdasági kategória, ami akkor szűnik meg Magyarországon, ha majd a kereslet és kínálat harmonizálódik. Miként az autók piacán. A hetvenes években még öt esztendővel előbb be kellett fizetnünk a pénzt, de aztán, hogy tényleg meg is kaphassuk a kocsit, netán a kívánt színben, a portástól kezdve mindenkinek borravalót kellett adnunk. Kérdem én: manapság kinek jutna eszébe jattot adni bármelyik autószalonban?

- Akkor várunk. Addig meg jattolunk. Azért küszködnek számos más etikai kérdéssel is. Itt van például az eutanázia. Miniszterként és orvosként ugyanígy látja?

- Egy másik tanítómesterem, Romhányi György professzor azt mondta erről, hogy "a nagy kérdés az, mikor és meddig szabad gyógyítani". Mert nem szabad preparátumot csinálni egy emberből. Tilos egy műtéti bravúr érdekében "szétoperálnunk" valakit...

- Ha már ethosz: első minisztériumi periódusa idején együtt távozott a felálló Szabó miniszterrel. Csehák Judit távozásakor viszont maradt. Ennyire nem volt más?

- A miniszter asszony kifejezett kérése volt, hogy maradjak. És Kökény Mihály miniszter is kért erre. Miközben hívtak különböző kórházak élére. Higgyék el, nincs nagyobb megtiszteltetés annál, mint amikor egy államtitkárt vagy minisztert megtalálnak ilyesmivel. Mert politikust csak nagy ritkán hívnak vissza az igazi szakmába.

- Mégis inkább miniszter lett...

- Szerintem akinek az a vágya, hogy miniszter legyen, az alkalmatlan a pozícióra. Mert nincs betegségtudata: nem tudja, mit akar vállalni.

- És most már tudja? Merthogy osztják rendesen...

- Nem az a cél, hogy mindenben egyetértsünk. De el kell ismerni, hogy a sürgősségi programot Gógl Árpád kezdte, a népegészségügyi program pedig, amit továbbfejlesztettünk, Mikola István minisztersége alatt startolt.

- Ha így folytatja, még a kőkemény orvoskamarai elnök, Éger István és a szakszervezetek nagyasszonya, a kérlelhetetlen Cser Ágnes is a tenyeréből eszik majd...

- A 21 lépésünket Éger doktor is elfogadja, legfeljebb hozzáteszi, kellene hozzá még száz. Amiben igaza is van. És leülünk tárgyalni Cser Ágnessel is, akivel egyetértünk abban, hogy az egészségügyben dolgozóknak európai szintű bérezést kellene adni. Legfeljebb az oda vezető útban és az ütemezésben van vitánk.

LINDNER ANDRÁS - HORVÁTH ZOLTÁN