Mint filosz csodálom, és persze használom az információ forradalmának vívmányait. Gyorsan menjek a Fürj utcába Kispesten, bekapcsolom a GPS-t, és diktálja, melyik sarkon forduljak, merre, hol van dugó. Elseje, számlák, nem állok sorban a postán, pár okos lépés a klaviatúrán és repül a pénz célállomására. Kinyitom a The New York Timest, vagy a Frankfurter Allgemeinét, ha akarok, mindent tudhatok, mi van a világban (és nálunk). Ilyen valóban nem volt az emberiség több ezer éves fejlődésében.

Örülök, de mint filosz félek is. Ahogy Bojár Gábor írja, az információs hatalomnak nemcsak haszna, de veszélyei is vannak. Hát igen, látom, egyik csücskét mint tanár tapasztalom. Az információ forradalma nem a levegőben lóg, vívmányai, készülékei, programjai, algoritmusai vezérlik életünket – az e-mailtől a Facebookon át Google-alapú mindent tudásig. Célozgatok, de hadd legyek konkrét: könyvet írok és állandóan kiugrom az írásfolyamatból, megnézem mi jött e-mailben, SMS-ben. Muszáj megnézni, mit ír X Facebook- bejegyzésében vagy milyen új kép van az Instagramon. Úgy érzem – nem egyedül csak én – hogy a gondolat koncentrációja van veszélyben, lassan a szórt figyelem kultúrájában élünk. Tudom, és mégis játszom ezekkel az új (és gazdagodó) eszközökkel.

Mert az információs forradalom a kütyük forradalmát is hozza magával, és vele a látásmód változását is. Mondom, filoszfélelmeim sorolom: felszínessé válik a gondolat, mert úgy érzem, csak az információ magva az érdekes. Vagy még rosszabb: boldog ifjú intim viszonyban kedvese fülébe súgja, hogy „szeretlek”. Ha akarom, ez információ, de a gesztus, a test- érzelem-vágy kontextusában ezerszer több, szavakban nem fejezhető ki, matematikailag pedig nonszensz. Ha infóként kezelnénk, szegényebbek lennénk.

De ez a kis kitérő inkább csak vicc volt. Komolyabb félelmemet egyetemi tapasztalatom sugallta: órámon az első három sorban ülők jegyzetelnek, vitáznak velem és a többiekkel. Igen ám, de mögöttük lehajtott fejűek ülnek és csendben vannak. Később jöttem rá: facebookoznak – nem rosszindulatból, vagy mert nem érdekli őket az óra, hanem mert aki nincs online, az nem létezik, muszáj nyomni a tabletet a pad alatt.

Duo Security

Nem vészcsengőt kongatok, csak a jelenség miatt említem ezt a kis diákcselt: az információ hatalma olyan vidékre képes ragadni, ahol már lélekben-gondolatban okoz sebeket. Ha már itt, komoly gondot okoz a nyelvi gazdagság eltűnése. Bedobok egy kérdést, jön az egyszavas válasz – pontos, információként el is megy. De nyelvileg? Egy összetett mondat már nehézséget képes okozni (rosszabb, mikor ősemberként piktogramokkal beszélgetünk… nem folytatom).

A digitális társadalom kütyüi mindent megkönnyítenek az embernek. A robotokról már sok szó esett (a nehéz munkát ők végzik, igaz, közben munkanélkülieket is teremtenek.) De otthon is minden könnyebb, az ember imádja a kényelmet, csak melózni ne kelljen. Csakhogy a kényelmes élet el is ronthatja az embert, ha már a bevásárlást, főzést is leveszi a vállamról, már csak a bélszín felvágása marad rám, meg se kell mozdulnom. (Aztán rohanok a fitneszbe, hogy ne hízzak…) Amit mondani akarok: az ember nem élhet meg munka nélkül, úgy értem, pszichésen árt a túlzott kényelem, semmittevés – ami felé hajlik a digitális kütyürendszer segítőkészsége. Persze okosak vagyunk, tudjuk, mi az ellenszer, túléljük, és jól vagyunk.

Azért hadd mondjam filoszfélelmeimet, pl. azt, hogy a digitális technológia hihetetlen gyors fejlődése mekkora gond. Nem győzöm újratanulni egy-egy program frissítésekor a lépéseket, aztán az egész felejtős lesz, mert jön valami, ami minden korábbinál jobb, csak épp meg kell tanulni. Oké, ez is megy, hisz tudjuk: életünk végéig kell tanulnunk, rendben is van – csak túl gyorsak a váltások, a társadalom tehetetlenségi nyomatéka meg nagy. Külön gépet tartok, ami még tudja olvasni a ’90-es években írott file-jaimat, az újabb Word-variánsok ugyanis cserbenhagynak.

Végül e forradalom egy agyonvitatott képességéről: a privátszféra elvesztéséről. A mai technikai szinten adat vagyok tetőtől talpig, mindent lehet rólam tudni, többet, mint én magam. És kereskednek vele: adják-veszik intim vagy egyéb adataimat: mikor hol, hol kivel, kik a barátaim és azoknak milyen a világnézete, beállítottsága, ki kinek a szerelme, miről álmodik a lány, és mennyije van a bankszámláján annak, aki ezeket a sorokat írja. Ismétlem, ezekkel az adatokkal kereskedni is lehet – a titkosszolgálatokig bezárólag. Tíz éve ez még felháborodást keltett – mi köze a legnagyobb keresőprogramnak ahhoz, hogy milyen lakásban lakom és mit nézek a neten?

Ez utóbbi eset nem vicc: mikor a Google Street View felmérte a városok utcáit-házait, egy videót készítő autó járkált az utcákon és mindent rögzített. Akkor egy ilyen fotózásból per is lett, mert az egyik házban wifiztek, amit a felvevőgép rögzített, a tulaj rájött, most hogy látják, megfejthetik titkos levelezését is. Ma már nem téma, használjuk ezt a videózott térképet, sőt a megfigyelési rendszert is: örülünk e vívmány pozitív oldalának: a rossz ember kilétét a totális megfigyelés – profiljától arcfelismerésig bezárólag – azonnal rögzíti, segítségével pár óra alatt elkapják, ami elrettent és javítja a közérzetet. Jó dolog? Igen. Problémás? Igen. Örülhetsz, hogy adattömeg vagy és hogy bárki tudhatja, mikor volt a kedvesednek abortusza. Szóval nem biztos, hogy olyan nagyon jó dolgod van. Az intimszféra valamikor fontos személyes érték volt, elvesztéséért nagy árat fizetünk.

Mindegy: az információs forradalom megy előre, génmanipulációban, agykutatásban robbanás várható, egy szó, mint száz: haszna ezerszer több, mint amiért egy filosz itt siránkozik.

A szerző professor emeritus (ELTE BTK, Művészetelméleti és Médiakutató Intézet)