London ünnepelt, de Nagy-Britannia mutatkozott be az egymilliárd nézőnek, aki a tévé előtt követte a 30. nyári olimpiai játékok megnyitóját. A ceremónia művészeti vezetőjének szerepét betöltő Boyle az eseményt megelőző sajtóértekezletén nem is titkolta, hogy fel akarja idézni, mit is adtak a britek a világnak. A feszesre vágott filmek a kivetítőn, és az aprólékosan megszervezett, szinte kizárólag önkéntes amatőrökre épülő tematikus jelenetek az olimpiai stadionban ezt a célt szolgálták. És még szerencséjük is volt a rendezőknek, hiszen eső csak a tévéközvetítés előtt esett, és akkor sem túl sok.

MTI / EPA / Hannibal

Boyle klipszerű utazásra hívott a Temzén és London fölött, és már itt zsúfolta az utalásokat: amikor a kamera a Battersea erőmű fölött szállt, egy pillanatra megjelent a kéményeiről jellegzetes épületet a brit Pink Floyd rockzenekar Animals című lemezén kiegészítő lebegő disznó, míg a metróban száguldást pár taktusig a The Clash punk-ska "himnusza", a London Calling kísérte.

A britséget olyan töményen adagolták, hogy a követéséhez, s főleg a megértéséhez nem ártott a sajtóállásokban a számítógépes képernyőn ütemezetten megjelenő háttérinformáció. Így lehetett például követni, hogy a Shakespeare-hez kötődése miatt gyakran Laurence Olivier modern utódjának is tartott színész, Kenneth Branagh előbb a Bárd öregkori darabjából, a Viharból idézte Calibánt, hogy aztán a cilinderében előbb az ipari forradalom egyik úttörőjévé, Isambard Kingdom Brunellé lényegüljön át, majd gonosz kapitalistaként szivarozva olyan képet vágjon, mint tette a Vadiúj vadnyugat Arliss Lovelesseként. Az ipari forradalom műfüstöt okádó kéményei annak a minden tősgyökeres brit emlékeiben élő XVII. századi bukolikus vidéki tájnak a helyére nőttek ki, amelynek jól viselkedő háziállatokból és korabeli jelmezes embereiből álló életképét csak az a kissé történelmietlen epizód zavarta meg, hogy egy lány és egy fiú oda nem illően tollaslabdázott, s utóbbinak szemmel láthatóan a bénázás volt a feladata.

Britség nagykanállal

AP / Eric Gay

Az ipari forradalmat - amit, mint a kísérő információból kiderült, onnan számítottak, amikor 1709-ben a kvéker angol Abraham Darby először használt kokszot vasgyártásra - Boyle Nagy-Britannia és az emberiség számára is korszakalkotónak tartja. Ám egyben a kizsigerelt munkásosztály számára szörnyűnek is, ezért is kapta a műsorban ez a szegmens a Pandemonium címet, ahogy John Milton az Elveszett paradicsom epikus költeményében a démonok hadiszállását hívta. Második ipari forradalomnak pedig Boyle az internetet tekinti, így jelent meg a színen Sir Tim Berners-Lee, akinek a nevéhez fűzik a világháló grafikus felületének (world wide web, www) kifejlesztését.

Bőven jutott a brit kultúrából is. A stadion közepére állított, vászonként szolgáló, tipikus angol sorházra vetítettek rövid részleteket filmekből (mint a Boyle számára a hírnevet meghozó Trainspotting, a Gregory barátnője, a Kes vagy a Négy esküvő, egy temetés), és idézték a brit pop-rock legnagyobbjait, a The Who-tól a Rolling Stoneson és a Beatlesen át a Sex Pistolsig, amely utóbbi a maga idején a most a díszpáholyban ülő II. Erzsébet királynőt is fricskázta. Felolvasott a Harry Potter történeteivel világhírűvé vált J.K. Rowling, és a színpadon megelevenedtek a brit gyerekirodalom gonoszai, Szörnyella de Frász, Hook kapitány vagy Voldemort, hogy aztán megmentse tőlük seregnyi Mary Poppins a kórházi ágyakon - amelyek valódi nővérek "kormányzásával" a brit NHS közegészségügyi rendszert jelképezték - ugráló és szaltózó gyerekeket.

Rowan Atkinson az olimpiai megnyitón

AP / Matt Dunham

A legnagyobb ovációt az élő szereplők váltották ki. Az olimpiának helyet adó Kelet-London szülöttje, a rapper Dizzee Rascal, vagy a zenekarban ügyetlenkedő Mr. Beanként Rowan Atkinson, aki aztán a Tűzszekerek híres tengerparti futásában némi számítógépes trükkel és sok csalással mindenkit megelőz. Kijutott a szeretetből a focista David Beckhamnek is, aki tökéletes angol úriembernek öltözve vezette azt a kivilágított motorcsónakot, amely a Tower-híd alatt a Temzén a lángot a stadion közelébe hozta. A pálmát azonban a 86 éves II. Erzsébet vitte el, aki partner volt abban, hogy egy James Bond-szkeccsbe vonják be: a 007-es ügynököt alakító Daniel Craig egy helikopterútra invitálja őfelségét - akihez a valódi személyi inas engedi be a színészt -, igaz, a filmecske végére a stadion fölé érkező légijárműből már két kaszkadőr ugrott ejtőernyővel, s végszóra az uralkodó megjelent a páholyában.

A show lendülete, mint mindig, most is megbicsaklott az olimpiára érkezett nemzetek felvonulásával, ami elengedhetetlen része az ünnepélynek, a sportolók számára életre szóló élmény, de próbára teszi a nézők türelmét. És a menetrendet is, a pálya szélén álló segítők ezért sürgették a látványosan kettészakadó spanyoloktól kezdve egyre gyorsabb vonulásra az olimpikonokat, mert a műsor a tervezetthez képest már vagy húsz percet csúszott. Ez azonban nem zavarta a hazai közönséget abban, hogy a David Bowie Heroes című számára bevonuló briteket óriási ünneplésben részesítse.

Így vonultak a magyarok

MTI / Kollányi Péter

Az olimpiai lángot végül a várakozásokra rácáfolva nem egyvalaki gyújtotta meg, hanem hét fiatal sportoló reménység - akiket ugyanennyi legendás brit olimpikon választott ki -, a fáklya pedig a Pink Floyd Dark Side of the Moon című albumának utolsó száma, az Eclipse lüktetésére zárult össze. Az ünnep éjszakáját hónapok óta suttogott nyílt titokként és az egyetlen logikusnak tartott döntésként Paul McCartney zárta, akivel a közönség önfeledten énekelte a Hey Jude-ot. Majd a tengernyi önkéntes által terelve a metróállomásokhoz távozott, s kiderült, az előzetes félelmekkel ellentétben a tömegközlekedést is sikerült jól megszervezni.