Mi történt Balázzsal Prágában? - Nagyítás-fotógaléria

A Krétakör tizenöt napig a prágai Rude Právo épületébe zárta be magát és tizenkét önkéntest a világ minden tájáról, hogy létrehozzák a JP.CO.DE című alkotást a Prágai Quadriennálé keretében. Az épület a kommunista párt napilapjának volt a nyomdája, mely több mint húsz éve megszűnt, ám a nyomasztó terek azóta is kihasználatlanok. Most bontásra ítélték a csehek által is förmedvénynek titulált belvárosi komplexumot, ám mielőtt végleg eltűnne az elnyomó rendszer maradványa Prágából, a magyar csapat kísérletének helyszíneként szolgált.

A szocialista időket idéző páternoszteren a hatodik emeletre várta a Krétakör a nézőket, akik nem tudták, miben lesz részük a június 22-24-ig napi három időpontban meghirdetett program során. Az előadásnak például csak kezdését határozták meg. Azt, hogy ki mikor szabadul, senki sem tudta.

Úgy, ahogy azt sem, hogy fent mi várható. A hatodik emeleten elhelyezett, szocialista időket idéző képernyőkön például installációkat követhettünk.

A kiállítás fényképeinek témája a családon belüli erőszak, mely a tagjai számára is rejtett marad. A pszichikai elnyomás az áldozatok számára sem felismerhető, de az évek alatt felőrli a gyerekeket. A szocreál környezetbe helyezett tárlat nyomasztó fotói nem ígértek kedélyes szórakozást az este további részére.

Amit rögtönzött büfékínálattal próbáltak enyhíteni a szervezők. Szóda és szörp, ropi és pattogatott kukorica volt az ingyenes menü.

A moziterembe terelt nézőseregnek az előadás kezdetekor elárulták: először egy félórás filmet néznek végig. A JP.CO.DE című alkotás egy tizennyolc éves fiú, Balázs felnőttéválását kezdte feldolgozni. Ám a történet kusza képsorainak értelme rejtve maradt. A fiú szeme láttára maszturbáló nőn, a terhes anyjától hátrahagyott őrült üzeneteken kívül bizarr volt a történet helyszíne is: maga a Rude Právó épülete, ahova Balázs a szülei elől menekült. E ponton abbamaradt a bejátszás, a közönség pedig tanácstalanul várta a folytatást.

Ekkor lépett színre Hadas Miklós, a Corvinus Egyetem szociálpszichológusa, és adott tudományos magyarázatot arra, mi is ez a színjáték. Kepler és Bartók metódusain keresztül egy képletet demonstrált, melynek logikai sora rámutat, minden újabb elem összeadódásával jön létre a következő.

A matematikai magyarázattal sikeresen összezavart nagyérdeműt a következő felvonásban arra szólították fel a szervezők (az önkéntesek közül), hogy hagyja el az emeleti mozitermet, és menjen az épület mínusz első szintjére. Az útvonal a kibelezett épület lépcsőházán keresztül vezetett, ahol felsejlettek a korábban megtekintett filmrészlet nyomasztó jelenetei.

A földalatti, bunkerszerű teremben újból egy filmrészletet mutattak be az egyre nagyobb fizikai és pszichés kényelmetlenségekkel szembesülő nézőknek. A matracokon helyet foglaló érdeklődők a bejátszásból megismerhették az önkénteseket, akikről kiderült, maguk sem tudták, mire neveznek be. Tizenegy fiatal a világ minden tájáról jelentkezett egy homályosan megfogalmazott, művészeti projektbe. Volt, aki gyógyszerészként érkezett, és arra vágyott, hogy valami kizökkentse a hétköznapokból, más a félelmeivel akart leszámolni. A hirtelen valóságshow-vá avanzsáló történetben maga Balázs fogadta és utasította őket: fejezzék be a hazulról elmenekülő fiú filmjét.

A fiataloknak az volt a legnagyobb kihívás, hogy saját magukat definiálják a Krétakör által csupán félig-meddig megálmodott játéktérben. A közösség és az egyén kapcsolatát kellett fejtegetniük, miközben saját, hétköznapi életüket kis időre hátrahagyva határaikat feszegető kihívásokkal kellett megbirkózniuk. A tizenegynek például az utcán kellett megtalálnia a tizenkettedik láncszemet, aki spontán döntött úgy, csatlakozik a kísérlethez.

A fikció és valóság zavarában rekesztették be a vetítést, a most már ismerős önkéntesek pedig arra invitálták a nézőket, hogy kukkantsanak be szobáikba és ismerjék meg a környezetet, ahol két hete közös nevezőre próbálnak jutni Balázzsal, egymással és saját magukkal.

Félve, mégis kíváncsian indult útnak a publikum, hogy betekintsen az ad hoc kommuna életébe.

Az egyre bátrabb érdeklődők még mindig nem kaptak választ arra, mi fog történni Balázzsal, viszont az önkéntesek nógatására maguk is részesévé váltak az eseménynek.

Befeküdhettek például az ágyukba, írhattak a falakra, kérdéseket tehettek fel...

...az egyik néző például azt, hogy mi van Jan Palachhal, akire elvileg épült a történet. A magát felgyújtó cseh diák története és Balázs közötti párhuzam, ha nem is egyértelműen és szájbarágósan, ....

...de kódoltan ott sejlett a kopott terekben. Ahogy a mű címe is mutatja, a JP.CO.DE Jan Palachra utal, egyben rámutat: nem kíván egy szimpla mementóként emléket állítani a diktatúra mártírjának.

Inkább próbára teszi az emberek tűréshatárát és arra sarkall, hogy ne csupán passzív szemlélődőként vegyünk részt az eseményekben, hanem gondoljuk át saját szerepünket és felelősségünket abban a közegben, ahol léteznünk kell.

A végső filmrészlet bár befejezi Balázs történetét, nem oldja fel a feszültséget. Nem hiába egy trilógia első részét láttuk, mely a 18 éves fiú családjának történetét dolgozza fel. A második részt Münchenben készíti a stáb - feltehetőleg teljesen más koncepció alapján, az utolsó rész pedig Magyarországon készül, és októberben tekinthető meg a Trafóban.

Schilling Árpád, a Krétakör vezetője immáron három éve vizionálja nevelő célzatú játékait a való világot jelentő, kőszínházakba nem illő deszkákra. Sokak által megkérdőjelezett művészeti módszere nem csupán az elavult és fejlődésre képtelen, pénzhiányos színházi kapukat döngeti, hanem úgy kérdőjelezi meg politikai és szociális rendszert, hogy közben nem elvont társadalmi fogalmakról beszél. Ezért kap mindenki szerepet a Krétakör játékaiban, nincsen passzív néző, aki kényelmesen átadhatja magát a látottaknak. Nem machinál látványos, szemfényvesztő elemekkel, inkább kibelez és folyamatosan kérdez: egyáltalán művészet ez?

Az egyik nézőnek erre is volt válasza. A táskáján lévő felirat így szól: Azért művészet, mert szándékos.