A Blaha Lujza téri aluljáróban egy cimbalmos játszik a hangszerén a köréje gyűlt embereknek. Ez használ, vagy árt a népzene megkedveltetésének?

Csík János: Több szempontból érdekes az eset. Egyrészt szomorú, hogy annak a valószínűleg jó zenésznek ott kell dolgoznia – felteszem, vegyes dallamokat játszva – a megélhetésért, degradálva azt a műfajt, aminek egyébként a művelője lehet. Végeztek egyszer egy kísérletet Amerikában: Joshua Bell világhírű hegedűs lement egy aluljáróba, ahol legalább egymillió dollárt érő Stradivarin Bachot adott elő kristálytisztán, parádés technikai tudással, miközben
a metróhoz igyekvő emberek közül néhányan bedobtak pár dollárt a hegedűtokba. Két nap múlva egy hatalmas koncertteremben a több száz dolláros belépőjegyeket megváltó közönség előtt adta elő ugyanazt a műsort. Ennyit számít a körítés és a helyszín. (Ezt a „kísérletet” később Kelemen Barnabás is elvégezte Budapesten.) Az emberek a magára a produkcióra sokszor nem figyelnek oda. Nekünk, akik nem kényszerülünk aluljáróba, nagyon oda kell figyelnünk arra, amit művelünk.

A szervezésen túl min múlik, hogy a muzsikájukat szívesen fogadják, hogy jól sikerül-e egy koncert?

Cs. J.: Nekünk is tudnunk kell, kiknek fogunk játszani. Ahol van rá lehetőségem, a fellépések előtt alaposan megnézem a helyszínt, az érkező közönséget, próbálom kipuhatolni, milyen a hangulat, mi esne jól aznap este az odalátogató embereknek. Ha előttünk más is fellép, figyelem, hogyan fogadja a zenéjüket a közönség. Mindezek tükrében fejben még az utolsó percben is szerkesztem a műsorunkat, néha előfordul, hogy a kezdés előtti pillanatban még csak én tudom, mi lesz a következő szám.

Honnan jött a népzene szeretete? Hol maradt az életéből a rock and roll, a blues, a punk, amin a kortársak java része felnőtt?

Cs. J.: Valószínűleg korán jó társaságba keveredtem, már gyerekkoromban néptáncos voltam. Az biztos, hogy mikor a szüleim elvittek a nagyszüleimhez valamilyen családi rendezvényre, lagzira, disznótorra, akkor ott borozgatás mellett mindig énekelt a rokonság, többnyire népdalokat, magyar nótákat. Másfelől én ugyanúgy szocializálódtam, mint a velem egyidős városi fiatalok, szívesen hallgattam a Hobo Blues Bandet, az Eddát vagy a Hungária nagy slágereit, mindamellett a rádiókból és a diszkókban tombolt a Boney M és az Abba. Talán az az élmény ragadott el a népi kultúra felé, hogy néptáncosként valóban megtáncoltathattuk a lányokat az iskolabálokon, a diszkós lötyögés vagy a koncerten való csápolás helyett.

A Csík Zenekar. Középen Csík János

Gramofon archív

A néptánc kiváló lehetőséget kínált az önmegvalósításra. A táncház-mozgalom meglepetésként és elementáris élményként hatott a fiatalokra, ráadásul a szocialista rendszerben magában hordozta az egészséges nemzeti öntudatot is, ami a hivatalostól eltérő gondolkodásra is inspirálóan hatott. Ebből a szempontból párhuzamba állítható a nyolcvanas években induló alternatív zenekarok – Kontroll Csoport, Európa Kiadó – másfajta zenei és szövegvilágával.

Milyen elképzelésekkel hívta életre a Csík zenekart 1988-ban?

Cs. J.: Az örömzenélés volt a célunk, az, hogy ellessük, megtanuljuk és továbbadjuk, amit az öregek tudtak. Nem lebegett előttünk a népszerűség – az éppen jelen lévő közönséget akartuk megörvendeztetni. Hogy egyre nagyobb színpadokra, egyre népesebb közönség elé állhattunk, arra késztetett bennünket, hogy még igényesebben viszonyuljunk a munkánkhoz. Az biztos, hogy amikor 2000-ben kiküldtek minket a sydney-i olimpiára képviselni a magyar népzenét, azt óriási megtiszteltetésként éltük meg, és fordulatot jelentett az életünkben. A történetünk túllépett azon ponton, hogy szeretjük a népzenét.

Mikor léptek túl az autentikus népzenén? Vagyis mikor és milyen indíttatásra döntöttek úgy, hogy a népzenébe mást is belecsempésznek?

Cs. J.: Népzenét a mai napig játszunk, és játszani is fogunk. 2001-ben jelent meg A kor falára című lemezünk, amelyen régi elképzelésem valósult meg: egy autentikus erdélyi, észak-mezőségi dallamot játszottunk el úgy, ahogy a régi öregek, csak jazz-zenekarral, szving ritmusban. Az volt az első ilyesfajta próbálkozásunk, és a szakma nem tekerte ki a nyakunkat, sőt a visszajelzések bátorítást adtak a folytatáshoz hegedűsünknek, a blues-gitárosként is tevékenykedő Szabó Attilának is, aki a népzene és a könnyűzene elegyítése terén otthonosan mozog. Az említett jazzes feldolgozásunkat vitte el barátjának, Lovasi Andrásnak, aki azon nyomban betette a Kispál és a borz aktuális műsorába a nótát. Aztán szép lassan összefonódott a két formáció munkája. Lovi is hozott számokat hozzánk, amiket földolgoztunk.

2002-es balesete csaknem kettétörte a Csík zenekar felfelé ívelő karrierjét.

Cs. J.: Egy rossz közúti döntésem mindkét értelemben komoly törést jelentett számomra és a zenekarom számára, majd másfél évig kérdéses volt, hogy egyáltalán képes leszek-e még hegedülni az életben. Annak az időszaknak az átvészeléséhez óriási erőt adtak a zenekar tagjai, a barátaim, rengeteget köszönhetek nekik. Sok minden kiesett a fejemből és a kezemből, szinte újra kellett tanulnom a hegedülést. A többiek szeretete indította újra a zenekart, a szakmai tudásukon túli emberségüknek is betudhatók a mostani sikereink.

Visszakanyarodva a fordulathoz: Lovasi és a Kispál után már automatikusan jött a többi Quimby- és Tankcsapda-feldolgozás?

Cs. J.: Ezeknek a közös produkcióknak az alapja a kölcsönös tisztelet, szeretjük egymás zenéjét. Ugyanerre alapozzuk Ferenczi Gyurival vagy Dresch Misivel a közös munkát, de Presser Gáborral is ezen a szálon indult el az együttműködés.

Maradnak a már bevált úton, vagy tovább kísérleteznek?

Cs. J.: Újdonságnak lehet nevezni közös koncertjeinket Ferenczi Gyurival és a Rackajammel A népzenétől a rock and roll forradalomig címmel, amellyel nyáron is többfelé föllépünk. Izgalmas, ahogy az akusztikus hangszereken megszólal az amerikai népzene, a blues és a mi népzenénk. Érdekes párhuzam figyelhető meg az előadásokon a szóképekre épülő népdalok és kiváló költőink – Ady, Weöres Sándor – költeményei között. A másik, hogy szimfonikus zenekarral létrehoztunk egy Szvit című összeállítást, mert a szimfonikusok hangzásvilága kicsit más ízű, mint a klasszikus zenében megszokott, és gyönyörűen összeolvad a népzenével. Egyszerűen jólesik játszani.

Bencsik Gyula
Gramofon