„Gyerekként én is gyűjtöttem a matricákat a Lutra-albumba, a kosaraskártyákat, aztán kinőttem belőle, és jó húsz évig eszembe sem jutott. Aztán a fiam kért egy Panini-albumot a vb előtt, én meg csak néztem, ilyen még mindig van?” Így mesélt a 35 éves Ádám arról, hogyan tapasztalta meg sok fiatal apához hasonlóan azt: régen még ők gyűjtötték a matricákat a focis, dínós, vagy épp autós albumokhoz, most pedig már a gyerekük nyaggatja őket újabb csomagokért, hogy legyen mit cserélgetni az osztálytársakkal.

De vannak olyanok is, akik nem iktattak be két évtized szünetet, ugyanolyan lelkesen gyűjtik a matricákat most is, mint gyerekkorukban, csak most már nem a szüleiktől kérnek pénzt rá. Márpedig ahhoz, hogy egy teljes albumot teleragasszanak, még a legóvatosabb becslés szerint is több tízezer forintra van szükség. A Kártyagyűjtő blog (mert ahogy minden hobbinak, ennek is megvannak a lelkes bloggerei) úgy számolt, amikor az idei világbajnokság albumát piacra dobták, hogy 70-80 ezer forintos befektetéssel, és sok-sok cserélgetéssel már tele lehet ragasztani.

Béres Attila

A 100 százalékosan teli albumig szinte senki nem jut el – magyarázta Ádám. A gyerekek sokkal hamarabb ráunnak, a felnőtt gyűjtők közül pedig sokan megállnak egy 60-70 százalékig teliragasztott albumnál, ezt akár 25-30 ezer forintból ki lehet hozni. Az igazi határpont a legtöbbek szerint a 80-85 százalékosan tele lévő matricagyűjtemény: akinek már ennyi összegyűlt, az szeretné teleragasztani az egészet. De logikus, hogy pont a maradék összegyűjtése megy a leglassabban és a legdrágábban.

Nem a matrica a lényeg, hanem a szerencsejáték-élmény

A matricás albumok Nyugaton közel hatvan éve hódítanak, ráadásul a piacvezető cég már az első évektől kezdve ugyanaz, az olasz Panini. A névadói, Giuseppe és Benito Panini 1960-ban újságárusként találkoztak egy milánói cég nem túl sikeres termékével.

Giuseppe Panini

AFP / Farabola/ Leemage

 Ennek az alapgondolata hasonló volt ahhoz, amit most ismerünk, egy focicsapatokról szóló album mellé lehetett megvásárolni a játékosokat ábrázoló lapokat, amiket aztán bele kellett ragasztani az albumba. Az üzlet a bukás szélén állt, de Paniniék felvásárolták az egészet, és előálltak az ötletükkel, ami meghozta a sikert: csomagban kell árulni a kártyákat, ne tudhassák a vásárlók, hogy melyik játékosok lapjait veszik meg épp.

Így aztán ahhoz, hogy teli legyen egy album, sokkal több kártyát kell megvenni, mint a korábbi üzleti modell szerint, beindulhat a cserélgetés és vele a közösségi élmény, sőt, még a szerencsejátékra is hasonlít az, hogy az ember épp olyan csomagot vesz-e, amilyenre szüksége van. Ez meghozta a nagy üzletet, az első évben 3 millió csomagot adtak el, két év alatt pedig ezt a számot tízszeresére növelte a cég.

AFP / Andrej Isakovic

A globális piacra az 1970-es vb idején léptek ki, de ekkorra a ragasztható lapokat matricákra cserélték. Kialakult a máig érvényes modell is: az albumot és a hozzá tartozó induló kártyacsomagot olcsón kell adni, majd a csomagok eladásából jöhet a nagy bevétel. Az induló előny akkora volt, hogy hiába próbálkoztak más cégek is hasonló ötlettel, mindmáig a Panini maradt a piacvezető, a vállalat 2016-os adatai szerint 120 országban összesen 631 millió euró értékben tudtak matricákat eladni. A foci mellé bejöttek azóta az amerikai sportok, az olimpia, és más tematikájú albumok is, de a csúcsot még mindig a világbajnokság jelenti az eladásokban. Egy vb évében körülbelül egymilliárd matricát gyártanak le.

Vagyonokat lehet költeni egy albumra

A nagy üzletnek megvannak az árnyoldalai is, ami épp a leglelkesebb gyűjtőket tudja igazán feldühíteni. A cégnek gyakorlatilag monopóliuma lett mára, amelyet alaposan ki is használ. Néhány angol gyűjtő idén megpróbált bojkottot hirdetni, amikor kiderült, hogy 60 százalékkal emelkednek a 2018-as vb albumának árai a 2016-os Eb-éhez képest. Nem lett sikeres az ötlet, a vásárlók lelkesen veszik a matricákat, hiszen az sokaknak nem is feltűnő, hogy 80 penny egy csomag ára a tavalyelőtti 50-hez képest. Ahhoz, hogy egy 2016-os albumot egy brit gyűjtő megtölthessen, 374 font kellett, míg az idei vb-nél ugyanez az ár már 773 font, azaz 285 ezer forint.

És igen, volt, aki ezt kiszámolta: a Cardiffi Egyetem matematikaprofesszora, Paul Harper, aki arra jutott, hogy egy 682 képből álló album kigyűjtéséhez 4832 matricát kell megvenni.

Amikor a goal.com megkérdezte arról, hogy ha ennyire jó a valószínűségszámításban, mégis miért költi ő is a gyűjtésre a pénzét, azt válaszolta: mert még mindig az jut eszébe, mennyire boldog volt, amikor kisfiúkorában teliragasztotta az első albumát.

AFP / Claudio Santana

Hasonló a magyar gyűjtők válasza is a kérdésre, ugyan miért fizet felnőtt ember több tízezer forintot matricákért: szerintük nincs abban semmi vészes, ha az ember egy hobbira néhány hónapon keresztül heti pár ezer forintot elkölt. Aztán a fölösleges matricákat el lehet cserélni vagy adni, a netes kereskedő oldalakon óriási mennyiségben találunk hirdetéseket a néhány ezer forintos tételtől egészen a többmilliósig. A csúcstartó egy 1970-es album, amelyet 10 450 fontért hirdettek.

A FIFA számára óriási bevételt jelentenek a vb-jogdíjak. Márpedig a Panini az egyik legnagyobb azok közül a cégek közül, amelyek pénzt adnak a vb rendezőinek. A 2018-as adatok még nem ismertek, de az előző két világbajnokságért összesen egymillió dollárt kellett fizetni. Ez aprópénz ahhoz képest, hogy a nagy szponzorok közel 1,5 milliárd dollárt adnak a szervezetnek, de ezt nem szabad így összehasonlítani: a Panini nem szponzorál, hanem azért fizet, hogy a termékein használhassa a vb logóit és a játékosok fényképeit. Többek szerint így is visszás pénzhez juttatni a vb rendezőit – nem véletlen, hogy a nyugati szponzorok egy része kihátrált a FIFA és Oroszország mögül, nem csak a politikai okok miatt, hanem azért is, mert a rendező ország és a nemzetközi szövetség is hírhedt a korrupciójáról. De aztán mindig kiderül: amint elkezdődnek a meccsek, már szinte senkit nem érdekel az, hogy mennyire korrupt az ország vagy a FIFA, csak élvezzük a játékot.