Ami a magyaroknak november 4-e (az oroszok 1956-os bevonulásának napja), az amerikaiaknak szeptember 11-e (a New York-i ikertornyok elleni terrorista támadás), az az ukránoknak február 24-e (az orosz invázió megindítása) – mindenki évtizedekig emlékszik rá, hogy aznap éppen hol volt, mit csinált. Oroszország Ukrajna elleni háborújának elmúlt egy éve a történések kényszerítő erejénél fogva szinte teljes e heti lapszámunkon végigvonul.

Kezdőpontként kínálkozik egy átlagos kijevi pár, Katarina és Jaroszlav mondhatni, érzelemmentes beszámolója a Fókuszban rovatban arról, hogyan váltak 2022. február 24-én néhány nap leforgása alatt egyszerű kisvállalkozókból a honvédelem-szervezés aktív résztvevőivé – és nem voltak egyedül. 12 hónappal később így fogalmaz lapunk Szellem rovatának adott interjújában Szergej Geraszimov ukrán író Harkiv városából: „Olyan, mintha hozzászoknánk a soha véget nem érő fogfájáshoz. Egy idő után már úgy érzed, megőrülsz, de akkor is együtt kell vele élned, és nincs kiút, bármit teszel. (...) Nem törődünk a jövővel, nincsenek terveink. Már nem gondolunk a veszélyre sem, mert Harkivban a halál is úgymond tetszőleges, önkényes.” Nehezen képzelhető el ennél átélhetőbb megfogalmazása annak a pusztításnak, amit Oroszország Ukrajna elleni folyamatos agressziója az emberi pszichében okozni képes.

Ukrajna mégsem adja meg magát. A sokak által értetlenül szemlélt, mindent felülíró ellenállás mozgatórugójára István Balog, Ukrajna magyarországi nagykövetségének ügyvivője ad magyarázatot. „Ukrajna politikai és katonai vezetésének döntéseit a társadalmi összefogás hitelesíti, alulról építkezik, nem fentről kényszerítik” – írja a diplomata, aki hálás az oroszok elleni szankciókhoz adott magyar szavazatokért is, mert meggyőződése: az ukrán–magyar kapcsolatok fontos közös platformja a ragaszkodás a nemzeti szuverenitáshoz. A fényt az alagút végén egyelőre azonban senki sem látja. Ténytárunk bemutatja a sikeres ukrán védekezéshez eddig nyújtott jelentős nyugati katonai támogatást, Világ rovatunk azonban figyelmeztet, hogy az elképesztő emberáldozatra kész Putyin újabb támadásának elhárításához egyelőre késnek a hatékony nyugati fegyverek, miközben az sem egyértelmű, hová áll a belső gazdasági gondokkal küzdő kínai kormány.

Hogy a magyar hova áll, az napnál világosabb: a pénz mellé, minél könnyebben lenyúlható, annál inkább. Gazdaság rovatunk számol be arról, hogy a hivatalos elképzelések szerint 2030-ra nem kevesebb, mint 38 akkumulátoripari létesítmény épülhet Magyarországon, összesen 14 milliárd eurónyi külföldi befektetéssel, vagyis addigra a magyar GDP harmadát a járműgyártás és kiegészítő iparágai adnák. A gigaprogramra alapozott gazdaságpolitika arra vall, az Orbán-kormány működőtőke-importtal tervezi helyettesíteni a jogállami kritériumokhoz kötött európai uniós támogatásokat, ami amellett, hogy rendkívüli stratégiai kockázatot hordoz, még rövid úton az EU nettó befizetőjévé is teheti Magyarországot.

Az álláspontok a helyes út ügyében megoszlanak. Vélemény rovatunk szerzője idézi például Nagy Ferót, aki szerint „legyen ember, nyilván Viktor, aki megmondja, hogy na, erre fogunk menni. Az mindegy, hogy az nem jó irány.” A nemzet csótányával ellentétben Orbán Krisztián közgazdásznak akadnak bizonyos kételyei. Lapunknak adott interjújában a szakértő részletesen kifejti, hogy 2018 óta a miniszterelnök minden világpolitikai kérdésben rosszul olvasta a folyamatokat, most pedig, hogy a világrend változóban van, a rendszere pedig kevéssé hatékony, nagyon-nagyon beszorult. „Azért ez nem jelenti, hogy vége van – teszi hozzá a közgazdász. – Ismerünk olyan politikust is, aki ideológiai vezérként messze túlnőtt országa fontosságán... Fidel Castro politikai sikeréért azonban mindmáig rettenetes árat fizet Kuba.”

KOCSIS GYÖRGYI

szerkesztő