„Látok egy vörös ajtót / Feketére fessék / Váljék most feketévé / Minden színes festék” – magyarította Hobo a Rolling Stones 1966-os nagy slágerét (Paint It Black). Az Orbán-kormány a 2002–2010 közötti múltat már régóta feketére festi, s az utóbbi időben a pemzlijével a jövőt vette célba, ahol minden zöldben pompázik, nem csak a futballpályák gyepszőnyege. A jelenség közismert, az angol nyelvű politikai szlengben saját kifejezést is kapott: greenwashing, amikor az amúgy nem túl környezetbarát cégek igyekeznek úgy beállítani magukat, mintha a szívük csücske lenne a Kék Bolygónak is nevezett Föld jövője, pedig a fele sem igaz annak, amit mondanak és tesznek ez ügyben.

Fókuszban rovatunk címlapsztorija ezt a folyamatot írja le, és megismertet egy sajátosan magyar szóösszetétellel, ami magán viseli a NER ecsetvonásait. Ez a patrióta környezetvédelem, ami valójában a fából vaskarika kategóriájába tartozik, hiszen úgy kell zöldként kitűnni, hogy közben tilos bírálni a kormány bármilyen sötét színárnyalatú szándékát, legyen az akármennyire is vörös posztó egy helyi közösség szemében. Mint az a debreceni akkumulátorgyár, amelyről sokadik cikkében ír a Gazdaság rovat.

A greenwashing környezettudatos vevőt és befektetőt vonzhat a cégekhez, a kormányzati szándékok zöldre festése pedig támogatást hozhat az EU-tól, amely a kifizetéseket egyre inkább a fenntarthatóság követelményeihez kötheti. De hogy a patrióta környezetvédők addig se szűkölködjenek, arról például az Áder János volt államfő és Orbán Balázs miniszterelnöki politikai igazgató fémjelezte alapítványnak és intézménynek juttatott adóforintok gondoskodnak.

Újra karakteres zöldpártként azonosítaná magát az LMP abban az ellenzékben, amelynek hétvégi eseményeiről a Magyarország rovat cikke rajzol vázlatot. Ebből kiderül, hogy a Demokratikus Koalíció kékje – amit a Fidesz makacsul igyekszik Gyurcsány-feketére sötétíteni – mindinkább elnyeli az ellenzéki pártokat, amelyek közül lassan már csak a Momentum lilája virít ki. Az MSZP vöröse egyre halványabb, s könnyen eltűnhet a palettáról, a Portréban bemutatott társelnöke pedig érdekesebb és őszintébb, mint a komplett párt.

Lassan egy éve, hogy csakis sötét színekkel lehet lefesteni azt, ami az Oroszország által megtámadott Ukrajnában történik. Ezen a héten a Világ rovatban a harcokban a könyörtelenségével kitűnő Wagner-zsoldoscsapatról olvashatnak, amely a társalapítójától azért kapta a nevét Richard Wagnerről, mert a német zeneszerző Adolf Hitler kedvelt komponistája volt. Vlagyimir Putyin orosz elnök már jó ideje igyekszik más színben feltüntetni a múltat és abban Sztálin szerepét, akit tömeggyilkosból újra győztes hadvezérré rajzolnak át. Erre szolgáltatott újabb alkalmat az 1943-as sztálingrádi – valóban hősies – győzelem 80. évfordulója, aminek sajátos orosz aktualizálásáról a Szellem rovat emlékezik meg.

Ugyanitt kalauzol egy másik múltba a budapesti meleg szubkultúráról könyvet író Kurimay Anita, aki felidézi, hogy a Horthy-rezsim a másságot tőle szokatlan toleranciával kezelte, amíg a képviselői láthatatlanok maradtak a köz számára. Néztek, de nem láttak azok, akik egy kormányközeli felvonulás résztvevőiként örömmel üdvözölték a hozzájuk csatlakozott fiatalt, aki a hivatalos álláspont szerint „reneszánszát élő” rovásírással készült feliratot viselt a pólóján. Mert nem értették, hogy a szöveg mit jelent: megfejtés a 17. oldalon.

NAGY GÁBOR

vezető szerkesztő