Tudta ön, hogy az orosz gázra, vezetéken érkező olajra nincs hatályban semmilyen uniós szankció?

Tudta, hogy a szankciós listáról Orbán Viktor kérésére levett Kirill pátriárka azzal propagálja Putyin mozgósítási parancsát, hogy aki másokért az életét adja, annak minden bűne megbocsátást nyer, és egyenes az útja a mennybe?

Ha létezne közszolgálati tájékoztatás Magyarországon, akkor ilyen magyarázatok segítenék a választókat tájékozódni, mielőtt beikszelik a kormány által elvárt válaszokat a legújabb nemzeti konzultáció kérdőívén.

Merthogy ne legyenek illúzióink: Orbán ismét manipulál.

Miután minden szankciót megszavazott, azzal hergeli a magyarokat, hogy a bajok egyedüli oka a Putyint gyengítő közös európai fellépés. A magyar kormányfőnek az agresszor melletti kiállása bizonyíték arra, hogy a szankciók működnek: az orosz gazdaság erős ütést kapott és padlót fogott.

Az, hogy Putyin az ukrán fronton is kétségbeesett intézkedésekkel próbálja menteni a menthetetlent, szintén kizárólag az áldozat melletti nemzetközi összefogásnak köszönhető – ahogy azt Fókuszban rovatunk részletesen be is mutatja. A konzultáció fő kérdésére tehát, hogy kinek fájnak jobban a szankciók, Oroszországnak vagy Európának, félrevezető.

A helyes válasz ugyanis: legalább ennyire Orbánnak.

Aki a legújabb politikai termékével, a szankciópárti ellenzék emlegetésével is arról akarja elterelni a figyelmet, hogy a jogállami normák betartására fogcsikorgatva tett ígéreteit nem gondolja komolyan. A fékek és ellensúlyok rendszerének működtetéséért felelős posztokra biodíszleteket ültetett, annak pedig még ezer és egy buktatója van, hogy a Brüsszel által kikényszerített korrupcióellenes szuperhivatal és munkacsoport valóban be tudja-e majd tölteni azt a feladatot, amire szánták. (Utóbbiakat Magyarország rovatunkban vettük számba.)

Orbán reményét, hogy az unió belső erőviszonyai előbb-utóbb megváltoznak, és csak addig kell kihúznia valahogy, látszólag igazolja a hétvégi olaszországi választások eredménye, ám – mint Világ rovatunk írásából kiderül – korántsem olyan egyértelmű, hogy Giorgia Meloni személyében olyan szövetségesre tett szert, akire bármikor számíthat. A kormányfői szék római várományosa maga is az uniós szankciók elkötelezett híve, és támogatja az ukrajnai fegyverszállításokat.

Fantáziálni persze lehet arról, „mi lenne, ha” vagy „mi lett volna, ha” – ezt tette Michal Hvorecky szlovák író is, akivel Szellem rovatunk közöl interjút. Regényében eljátszott a gondolattal, miként alakult volna a történelem, ha 102 éve Magyarországnak ítélik a Felvidéket, és a szlovákoknak új hazát kell keresniük. A valóságot ismerjük, ami persze épp annyira kifordított, hiszen ahogy a magyarokkal amúgy empatikus író mondja: „Trianon valószínűleg a legjobb kifogás a magyar politika hibáira.” A gazdaság összecsuklásáért is mindenki más a felelős, kivéve a „gyevi bírót” – derül ki a recesszió okaival kapcsolatos kormányzati elemzéseket, előrejelzéseket bemutató, Agytorna című írásunkból.

Orbán rendszere arra kondicionálja a hétköznapi megalkuvásokba kényszerített társadalmat, hogy csak a saját érdekét nézze. A szolidaritásnál fontosabb legyen a magyar választónak az, hogy télen is a meleg szoba foteljéből nézhesse kedvenc sorozatát. Hasonlót élt át kicsiben a Portré rovatunkban megszólaló Vágvölgyi B. András is, amikor az általa alapított laptól csaknem negyed évszázada megválni kényszerült: munkatársai pontosan érzékelték az igazságtalanságot, mégis inkább „a következő havi fizetésükre szavaztak”. Épp ezt teszik a magyarok, amikor elhiszik Orbánnak, hogy a gáz ára már másnap megfeleződne, amint az ukránok feltartott kézzel megadják magukat.

DOBSZAY JÁNOS

vezető szerkesztő