„Mire anyu megtudja, hogy melyik boltban van, addigra el is fogyott” – panaszkodott Tibi bácsinak címzett levelében Gál Péterke 1987-ben. A kisfiú csupán annyit kért a Három kívánság című tévéműsor befolyásos szerkesztőjétől, Dévényi Tibi bácsitól, szerezzen neki annyi banánt, hogy degeszre tömhesse a hasát. A boldog végkifejletről bárki meggyőződhet; elég megguglizni a „banánt kért a kisfiú” szavakat. A tudósításban megszólalnak a sorban állók is, akiket Petike – öt kiló banán várományosa – boldogan előz be. Ám mielőtt a kamerák előtt látványosan meglincselnék, Tibi bácsi mindenkit megnyugtat: csak Petikének köszönhetik, hogy egyáltalán van miért sorba állni.

Hasonló jeleneteknek lehettek tanúi, akik a hétvégén valamelyik oltópontnál jártak. Csakhogy ezúttal nem Péterkének, hanem a nála úgy húsz évvel korábban született Viktornak akadt egy kívánsága: mire lemegy a nap, legyen meg a négymilliomodik beoltott is. S láss csudát, rögvest előkerültek a frigók mélyén őrzött Pfizerek, amelyekért hajlandók voltak hosszú órákat sorban állni a magyarok, annak ellenére, hogy a kormány a statisztika manipulálásával a leghalálosabb vakcinának állította be. Mindeközben a kínai mixtúrára lasszóval is alig lehet delikvenseket fogni.

Az oltások felpörgetése közel sem lett volna annyira fontos, hogy a kelendő Pfizert is bevessék, ha a járvány alatt szállodákból, vendéglőkből, miegyebekből bespájzoló NER-lovagoknak nem állna érdekükben a mielőbbi nyitás. Hisz a végtelenségig mégsem lehet olyasmikkel indokolni a rájuk hulló állami pénzesőt, hogy felújításhoz meg terjeszkedéshez kell a támogatás.

Mint címlapsztorinkból kiderül, korántsem arról van szó, hogy Orbán kegyeltjei a turisztika és rendezvényszervezés legfőbb szereplőivé akarnak válni (az már megtörtént); az ágazat irányító és pénzosztó struktúráját is az ő igényeikhez szabják. Már a természet törvényeire is fittyet hánynak: a Mátrából készülnek ősszel és tavasszal is üzemelő síparadicsomot varázsolni. Jöhet újabb járványhullám, tűzkár, vízkár, kormányváltás, nekik már semmi sem árthat.

Akárcsak a közalapítványokba kiszervezett/kilopott állami vagyon esetében, Orbán elv-társai birtokon belül vannak és maradnak. A kuratóriumokba bebetonozott káderek személye – lásd Hű béresek című cikkünket – a garancia arra, hogy a Fidesz Magyarország Zrt.-je akkor is működni fog, ha a törvényeket már mások írják. A szabad rablást olyan képviselők is megszavazták, akik korábban maguk is szidták a rendszert – derül ki Magyarország rovatunkból, ahol arról is írunk, hogyan szolgálja a megbízhatósági vizsgálat lehetőségének kiterjesztése a birodalom alattvalóinak félelemben tartását.

Kis ijedségből persze nagy dolgok is születhetnek. Példa rá annak az amerikai asztaliteniszezőnek az esete, aki 50 éve rossz buszra szállt fel, így egyszeriben az ellenfél, a kínai csapat járművén találta magát. A tévedés történelemformáló következményeiről, amit pingpongdiplomáciaként tart számon a szakirodalom, Szellem rovatunkban írunk.

Világ rovatunkban eközben annak a 30 éve tartó buszozásnak az állomásait idézzük fel, amelyen a visegrádi országok zötykölődnek együtt. Orbán viszont – Putyinnal kötött megbonthatatlan barátságán alapuló Kreml-pártiságával – ma már eltérítené a járatot. Pöttyös labda jár annak, aki kitalálja, miért vonzóbb alternatíva a kormány számára Moszkva és Peking felé eladósodni, mint lehívni az unió helyreállítási alapjában rendelkezésre álló forrásokat. Utóbbiról és a választási kampány alatti kiköltekezésről Szép remények című cikkünkben írunk.

Pénzesőt ígért az új amerikai elnök is. Ám míg Biden például az oktatás ingyenessé tételével kecsegtet, Orbán ugyanezen a területen a GDP-hez mért kiadások csökkentésével számol, ami így 2070-re érné el újra a tavalyelőtti szintet. A tudásalapú társadalom kiépítésében akkorra már alighanem a banánköztársaságok is jobban állnak majd. Az akkori Petikének pedig az lesz a legfőbb kívánsága, bárcsak bejuthatna egy ottani egyetemre, mert a budapesti kínaiból, köszöni, de nem kér.

DOBSZAY JÁNOS

vezető szerkesztő