Csillagos négyes, HVG 1989. július 1.

(A cikk hátterét itt olvashatja.)

„Nem vagyunk a négyek bandája” — mondta, nem kis derültséget keltve, Németh Miklós miniszterelnök hétfőn délután, az MSZMP székházában rendezett nemzetközi sajtótájékoztatón, ahol természetesen minden kíváncsi újságíró azt firtatta: miért pont a Nyers—Grósz—Németh—Pozsgay négyesfogat állt az utóbbi időben egyre több vezetési bizonytalanságot eláruló párt élére, s mire szól e kvartett jogosítványa. Grósz Károly szerint ennek az MSZMP történetében eddig még soha nem létezett négytagú elnökségnek kizárólag az október 7-re összehívott pártkongresszusig lesz szerepe, méghozzá az, hogy — Nyers Rezső szavaival — ne fordulatot hajtson végre a belpolitikában, hanem az eddiginél egyértelműbben és következetesebben juttassa érvényre a gyakorlatban az MSZMP reformpárt jellegét.

Egybehangzó vélemények szerint: amikor múlt pénteken reggel a központi bizottság — egyébként nagy előzetes várakozással kísért — ülése megkezdődött, a később „kulcsfigurává” lett politikusok közül még senki sem gondolta, hogy ez lesz a végső megoldás. (Igaz, Nyers Rezső Frankfurtból hazatérőben a schwechati repülőtéren tett olyasféle kijelentést: adott esetben vállalná a pártelnöki megbízatást, amennyiben az nem csupán protokolláris funkció lenne.) Grósz Károly főtitkári lemondását — vagy lemondatását — néhány, a megelőző napokban megfogalmazott reformköri és más nyilatkozattal ellentétben a központi bizottságban érdemben nem javasolták, ellenkezőleg: határozottan többségi álláspont volt, hogy Grósz Károly — aki a testület értékelése szerint kimagasló érdemeket szerzett az 1988. májusi pártértekezlet előkészítésében, a korábbi pártvezetés, illetve központi bizottság újakkal való felváltásának megszervezésében — maradjon meg funkciójában annak ellenére, hogy tevékenysége az utóbbi időben számos kritika forrása volt.

Lényegében a pénteki vita menetében kristályosodott ki, hogy a központi bizottság újfajta vezetést kíván a párt élére annak érdekében, hogy az MSZMP az esetleges szakadás vagy teljes szétzilálódás veszélyét elkerülve juthasson el a kongresszusig, amelynek időpontját — bizonyos korábbi feltételezésekkel ellentétben — a testület többsége szerint mar nem lehet lényegesen halogatni. Sem a párttagság körében mutatkozó zavar és bizalmatlanság, sem a központi és a politikai bizottság közti ismétlődő konfliktusok, sem az újonnan alakuló pártok és szervezetek részéről szinte naponta megfogalmazódó újabb és újabb kihívások nem engedik az MSZMP-nek, hogy egy tisztázó szándékú pártkongresszus összehívása nélkül vágjon bele a közeljövő választási küzdelmeibe, illetve folytasson érdemben egyeztető-egyezkedő tárgyalásokat a politikai élet más szereplőivel a békés átmenet, a demokratikus átalakulás feltételrendszerének kialakításáról. Ez a felismerés volt az a végső momentum, amely hozzásegítette a központi bizottságot ahhoz, hogy a kezdeti teljes össze-visszaság után végül is egységes álláspontot tudjon megfogalmazni.

Ennek ára azonban nem utolsósorban épp az eddigi struktúra teljes feladása volt. Sem a szűk körű kollektív elnökségnek, sem az ily módon első számú politikai tényezőből egyfajta „szervezetfelelőssé” átminősített főtitkárnak, sem a korábban szinte teljhatalmúnak ismert „politbüróból” a központi bizottság egyfajta folyamatos helyettesévé átalakított és bővített politikai intézőbizottságnak nincsenek hagyományai sem a hazai, sem a nemzetközi pártmozgalomban. De hát olyasmi is ritkán hangzott el eddig kommunista pártvezető szájából nyilvánosan, amit Nyers Rezső, az MSZMP újonnan megválasztott elnöke a következő szavakkal fogalmazott meg vasárnap este a televízió A Hét című műsorában: „Nem tartjuk kizárólagosnak igazságainkat; céljaink érdekében összefogunk mindazokkal, akik más, akár polgári értékeket is akarnak érvényre juttatni.”

Ami pedig a pártban folyó belső csatározásokat illeti, a négyesfogat tagjai nem hagytak kétséget afelől: kollektív megbízatásuk elsősorban éppen arra szól, hogy megpróbálják megteremteni az MSZMP-ben a különféle áramlatok együttműködését. Németh Miklós szavai szerint a pártban azelőtt is voltak egymástól jelentősen különböző áramlatok, s valójában nagy érdem, hogy ezek most nyílttá váltak. Az eddigi hivatalos megnyilvánulásokból azonban egyelőre még nem derült ki egyértelműen: a négytagú elnökségben helyet foglalók személy szerint melyik áramlat képviseletét vállalják, illetve melyeket tartják még integrálhatónak.

LIPOVECZ IVÁN

A Marshall-alapítvány Pesten,  HVG 1989. július 1.

(A cikk hátterét itt olvashatja.)

A Magyarország iránt megnyilvánuló nemzetközi érdeklődés újabb jeleként a múlt héten tájékozódó körúton jártak Budapesten egy nálunk eleddig kevéssé ismert szervezet, a Marshall-alapítvány képviselői. Igazgatóját, Peter Weitzet indítékaikról és szándékaikról kérdeztük.

HVG: Az önök szervezetének valódi elnevezése meglehetősen hosszú: „az Egyesült Államok német Marshall-alapítványa – a Marshall-terv emlékére”. Mit takar ez valójában?

P. W.: Az USA-ban bejegyzett szervezetünket az NSZK kormánya hozta létre 1972-ben. Ebben az időszakban a Szövetségi Köztársaságban tetőpontján volt a gazdasági konjunktúra; az ország úgy érezte, kilábalt a második világháborút követő súlyos nehézségekből. Széles körű volt az a vélemény, hogy ez igen jelentős részben az Egyesült Államok által Európának nyújtott – pénzügyi és technológiai támogatás formáját öltő – Marshall-segélynek tulajdonítható. A támogatás iránti hálája jeléül az NSZK parlamentje és kormánya nagylelkű lépést tett: 15 éven át évi 10 millió – tehát összesen 150 millió – nyugatnémet márka nyújtásával létrehozta a Marshall-alapítványt. Néhány évvel ezelőtt az alapítvány tőkéjét felemelték, így annak értéke most már eléri a 250 millió márkát. Ezzel az összeggel az USA-ban a középtájon helyezkedünk el a hasonló jellegű, nem profitorientált intézmények sorában. Összehasonlításképpen érdemes megjegyezni: a Ford-alapítvány évi 200 millió dolláros költségvetéssel működik, mi évi 8 millió dollárral.

HVG: Mire fordítják ezt a pénzt, s ki dönt a felhasználásáról?

P. W.: Az alapítvány jellegzetessége, hogy ezúttal egy ország kormánya a pénzt külföldi szervezetnek adta, méghozzá úgy, hogy felhasználását nem kötötte semmilyen külön feltételhez, például ahhoz, hogy csak az NSZK-ban lehet azt elkölteni. Éppen ellenkezőleg: a hangsúly a széles értelemben vett európaiságon van. A Marshall-alapítvány fő célja, hogy segítse kibontakozni a személyi és intézményi kapcsolatokat Nyugat-Európa és az Egyesült Államok között, bővítse a kölcsönös ismereteket egymás helyzetéről, céljairól, hozzájáruljon a gazdasági, társadalmi gondok megoldásához. Elsősorban kutatásokhoz, szakmai konferenciákhoz, szakembercserékhez, külföldi tanulmányutakhoz adunk anyagi és szervezési támogatást. Tavaly több mint 210 esetben adtunk átlagosan 22 ezer dollárnyi anyagi támogatást, s körülbelül ugyanilyen számú kisebb ösztöndíjat. Alapvető szempontunk, hogy nem nyújtanak általános támogatást intézményeknek, csak szigorúan meghatározott programokat finanszírozunk. A döntéseket az alapítvány 17 tagú kuratóriuma hozza, amelynek tagjai – az alapszabály szerint – nem lehetnek kormánytisztség-viselők, csakis magánszemélyek. Ez garantálja függetlenségünket az aktuális politikai széljárástól.

HVG: A Marshall-terv annak idején megállt Kelet-Európa határain. Az alapítvány most mégis kiterjeszti érdeklődését Magyarországra. Miért?

P. W.: A kuratóriumot is megragadták a Magyarországon most végbemenő fejlemények, különösen a külvilág felé való nyitás szándéka. Az alapítvány eszméje a nemzetköziség, a kapcsolatépítés – ettől nem lehet elzárva Kelet-Európa sem. Egyelőre azonban csak tájékozódtunk: magyar kormánytisztviselőkkel, politikusokkal, gazdasági szakértőkkel, érdekképviseleti szervezetek és pártok, politikai csoportosulások képviselőivel cseréltünk eszmét. Ha az ügyek a tervek szerint haladnak, a Marshall-alapítvány talán már idén ősszel bevonja a programjaiba Magyarországot.

KOCSIS GYÖRGYI