Interjút adott a Kossuth Rádiónak Balázs Péter, de a műsorban felidézték Gregor Bernadett nemrég közzétett Facebook-bejegyzését is.

Gregor Bernadett, aki 1991-től 1995-ig volt az intézmény hallgatója, néhány nappal ezelőtt arról írt a Facebookon, hogy ők voltak az első kísérleti osztály, a harmadik rostát egy hét kőkemény műhelymunka előzte meg.

A döntő vizsgán a Mesél a bécsi erdő című darabból kellett jelenetet csinálni. Bikinire kellett vetkőzni, és lezuhanyozni az öltözőben, így járultunk a vizsgabizottság elé. Vizes hajjal, álló mellbimbóval… Szerencsétlenségemre a csoportunkban több fiú volt, mint lány, ezért kétszer kellett eljátszanom a jelenetet. A kettő között dideregve ültem a vizsgabizottság mellett egy széken… Ezt amúgy már évekkel ezelőtt leírtam egy bejegyzésben

– írta a posztban, és megjegyezte, értük senki nem vonult utcára, és senki nem tüntetett.

A színésznő a kommentek miatt azóta törölte a bejegyzést.

Az MTI híre szerint a Kossuth Rádió adásában felidézték a Jászai Mari-díjas színésznőnek az M5 Librettó című, hétfő esti műsorában elhangzott szavait is. Ebben Gregor úgy fogalmazott, hogy azért írta le mindezt, mert úgy érezte, hogy fel kell eleveníteni a korábbi emlékeket, mert ez is hozzátartozik az igazsághoz.

„Hozzátartozott a megfélemlítésen, lelki terroron alapuló pedagógia módszer” – mondta.

A színésznő utólag a csók-pofon gyakorlatokat is sérelmezi, amiért ott valóságos csóknak és pofonnak kellett történnie. „A mai napig gyomorgörcsöm van, ha elmegyek az épület előtt” – nyilatkozta.

Balázs Péter Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója a műsorban erre úgy reagált: végtelenül szomorú dolog, hogy így oktassanak fiatal embereket. Megjegyezte, bár ez az ő idejében nem volt divat, de hallott ezekről a módszerekről, amelyek szerinte oktatási szempontból nevetségesek.

„Azt nem kell gyakorolni, hogy hogyan vág egy férfi vagy egy nő pofon egy másikat, vagy hogy csókolja meg. Inkább arról kellene beszélni, hogy mi az az indíték, ami oda vezet, hogy dühös legyen vagy pedig szerelmes, és ezt csókban fejezi ki” – mondta, kiemelve:

a lélekkel kell foglalkozni.

„Amikor sokáig kibeszéletlenül maradnak alapvető problémák, amelyek mélyén nem csupán szakmai, hanem világnézeti különbségek is vannak, sőt azok vannak igazán, akkor bizonyos közéleti parazitáknak sikerülhet durva konfliktust is generálni, és most is ezt látjuk – mondta, hozzátéve: mégis lehet ez egy lépés a megoldás felé, mert kimondásra került, ami eddig csak lappangott.”

Balázs Péter szerint „lehetetlen, hogy csöndben nézzék, hogy a szakmájuk egyre zsugorodik és csak úgy lehet beszélni, játszani, ahogy azt néhány – anonim, bár tudjuk, hogy kicsodák – ember gondolja” – mondta, hozzátéve, hogy egy szűk csoport hátulról tüzeli az ifjúságot.

Személyes példaként említette, három színművészt küldött az egyetemre, és a színház állta ennek a költségeit. A második évben észrevette, hogy az a „természetes, magától adódó tehetségük”, ami virágzott a színpadon, és teltházakat vonzott, fakulni kezdett. „Elmentem egy vizsgaelőadást megnézni, a szégyen pírja ült az arcomon. Rettenetes volt – mondta. – Nem tudjuk használni a fiatalokat. Ki fogja ezeket a fiatalokat egyáltalában szerződtetni?"

Balázs Péter úgy gondolja, a megoldás a világos gondolkodás, beszéd, és a tárgyalásokon kevés embernek kellene részt venni. Hozzátette azt is, hogy

egyelőre egyetlen embert ismer, akiről tudja, hogy mi a szándéka, és ezért ki is áll, és az Vidnyánszky Attila.