Hat tényezőre van szükség ahhoz, hogy egy hosszú ideje kormányzó erő politikailag degenerálódjon. A hasonló dél-afrikai, japán és olasz kormánybukások példáit a Méltányosság Politikaelemző Központ foglalta össze.
Számonkéréssel, nemzeti mítoszépítéssel és jóléti intézkedésekkel próbálta Charles de Gaulle összefogni a francia társadalmat 80 éve. A megbékélést és újjáépítést lekopaszított nők, tébláboló hadifoglyok és családjuktól elszakított gyerekek is nehezítették.
Belgium kapzsisága, az USA hidegháborús félelme és az ENSZ hanyagsága is kellett Patrice Lumumba meggyilkolásához. A kongói függetlenség hősének egy új dokumentumfilm által bemutatott felkavaró sorsa előrevetítette az ország baljós jövőjét.
Madárfejű Lajcsikán borzongtak a Városliget látogatói 1925 májusában, amikor a fővárosi Állatkert megkapta ajándékba a nyulat, amit az indiai óriáskígyó meghagyott. A gyöngyösi szolgabíró fia érinthetetlennek bizonyult, amikor motorján száguldozva megnyomorított egy hivatalnoknőt, az autóklub első embere pedig súlyos sérülést szenvedett – egy veszett macskától. Erről írtak a lapok száz évvel ezelőtt.
„A belga főváros – itt már sok tapasztalat van erre – felkészült...”, jelentette a Népszabadság 1985. május 28-án. „Brüsszel már rutinos rendezőnek számít...”, írta másnap a Népsport. Azt is megírták a Népszabadság idézett cikkében, hogy kétezer helyet tartanak fenn a biztonsági embereknek, hogy bárhol, a nézőtér bármely pontján közbelépjenek, ha szükséges. Ehhez képest mindent elrontottak, amit elronthattak. És 39 szurkoló meghalt. A legfiatalabb áldozat 11 éves volt.
A cinkotai rém viszonylag közismert, kisebbfajta híresség ő világszerte, nem igazán létezik olyan, a sorozatgyilkosok történetét feltáró könyv, ahol meg ne említenék. Ügyével kapcsolatban mégis több a kérdés, mint a megnyugtató válasz. Nem tudjuk, hány áldozata volt, ahogyan teljes bizonyossággal azt sem, hogy mi lett vele. Ráadásul az eltűnt személyek előkerítésének frontján a századfordulós magyar rendőrség sem muzsikált túl jól, sőt még egy olyan hibát is elkövettek, amit, ha nem követnek el, Kiss Béla története az első gyilkossága után véget érhetett volna.
„Akit ez nem érint, annak nincs mit kérdeznie” – mondta Kocsis Máté az „átláthatósági” törvényjavaslattal kapcsolatos aggodalmakra, és más kormánypárti politikusok is hasonlóan próbálták elmagyarázni, hogy a független sajtó és a civil szervezetek ellehetetlenítését előkészítő jogszabály nem is az, aminek látszik. Legújabban pedig Gulyás Gergely írta le Ruszin-Szendi Romulusz állítólagos letartóztatási szándékáról, hogy „aki betartotta a törvényeket, és nem működött együtt ukrán kémekkel a hazája érdekeivel szemben, annak nincs mitől tartani!”. Ám ha végigtekintünk a magyar történelmen, van okunk összerezzenni, ha ezt az érvelést halljuk.
A Kádár-érában bevetett sajtóelnémítási módszereket kreatív formában alkalmazza az Orbán-kormány, csakhogy még az állampárt kézi vezérlése sem tudta elnémítani a demokratikus ellenzéket, amely komoly kockázatokat is vállalva, de megtalálta a módját, hogyan szóljon a nyilvánossághoz.
Mi szükség van még egy könyvre a holokausztról? – ezt kérdezték Magyarországon és az USA-ban is George Eisentől. Az Amerikában élő történész új munkája egyszerre személyes történet a családját ért tragédiáról és tudományos munka az 1941-es galíciai vérengzésekről.
A történészek nyersanyagot szállítanak a politikusoknak, de fel kell szólalniuk, ha üzeneteikben a tényeket eltorzítják – mondja Klaniczay Gábor történész, A múlt, ahogy parancsolja című, május 25-ig látható kiállítás egyik kurátora.
„Nyolcszemélyes zárkában élek. Megvagyok, gondozom a növényeimet...” – 1981 óta raboskodik Gulácsi István, akinek egy rövid eltávozás elég volt, hogy még egy gyilkosságot elkövessen. Nem a skálás gyilkos, hanem ő a legrégebbi elítélt, aki magyar börtönben ül.
Polgárosultabb, nemzetibb és liberálisabb volt az arisztokrácia, mint korábban gondolták, viszont a Horthy-kor bűne, hogy túlélte önmagát a középkorias elit – erről beszélgettünk új könyvük kapcsán Gyáni Gábor és Szilágyi Adrienn történészekkel.
Szerdán rajtol Budapesten a jubileumi Tour de Hongrie, amelynek történetét száz évvel ezelőtt kezdték írni. A körverseny rövid időre a régió egyik legfontosabb amatőr versenyévé vált, profi marketinggel és nagy nevekkel a mezőnyben – amíg a nagy szponzor halála, a pénztelenség és a rémes nemzetközi helyzet véget nem vetett a hőskor ragyogásának.
Reménykeltőnek tűnt a nyolcvan éve véget ért második világháború után, hogy a fizikai és morális értelemben lerongyolódott Magyarország szakít a régi rendszerrel, és kiépülhet a polgári demokrácia. Ám hamar szembesülni kellett azzal, hogy a szovjet érdekszférába sorolt országban mindez hiú ábránd.
Prevost bíboros a XIV. Leó nevet választotta, ezzel pedig egyben utalást is tett arra, hogy mely elődeinek szellemében kívánja kormányozni a katolikus egyházat. A Leó pápák története meglehetősen vegyes, volt köztük nagy egyházreformer pápa, mások a szociális érzékenységükkel tüntettek, de olyan is akadt, aki végérvényes szakadást idézett elő a keresztény közösségben. Volt, aki a hívek harcos védelmével írta be magát a pápaság történetébe, akadt, aki korát meghaladó nézeteket vallott, de olyan is, aki évszázadokkal pörgette volna vissza az idő kerekét, ha teheti, mások pedig ügyesen játszották a hatalmasok játékát egy olyan korban, amikor az egyház feje nem csak spirituális vezető, de világi hatalommal rendelkező uralkodó is volt.
A világ nyugati és keleti része is nagy erőkkel készül a náci Németország fölött aratott győzelem 80. évfordulójának megünneplésére, és félreértés ne essék, nekik van is mit ünnepelni rajta, ám itt a két világ közötti fura, egyszerre senki és mindenki földjén, Európa lichthófján nehéz győzelemként megélni a történteket, függetlenül attól, hogy annak idején ki és melyik oldalon vett részt a háborúban.
Két téma közül lehetett választani: az egyik a bethleni konszolidáció volt, míg a másik a Rákóczi-szabadságharc.
A Magyar Tudományos Akadémia 165. közgyűlésén a jelek szerint nem emlékeznek meg a Duna-parti épületben fél évszázada történtekről, arról, hogy a tudomány és a tudósok intézményesített függetlenségét 1949 őszén szinte ellenállás nélkül számolhatta fel a kommunista hatalom. Mivel a szerteágazó hadművelet dokumentumai szinte hiánytalanul fennmaradtak, az elmúlt években több kutatónak alkalma volt feldolgozni az Akadémia behódoltatásának fordulatos és tragikomikus elemeket sem nélkülöző történetét. Cikkünk először a HVG 1999. december 4-i számában jelent meg, az MTA körüli mostani események fényében ma is tanulságos, ezért is közöljük újra.
Bár voltak árnyalatnyi különbségek a reformkor nagyjai között, mind azt vallották, hogy csakis a nyugati orientáció az üdvözítő út Magyarország jövőjében.
